Dél- dunántúli Piros: Bükkösdtől Magyaregregyig I. rész

Az eredeti tervek szerint június első hétvégéjén "ellensátrazós" túrát indítottunk volna Tónival a Dél- balatoni Várak túramozgalom nyugati végpontjából, Ságvárról. Ezen a napon indult ugyanis a Baranya megyei turisták által szervezett vándorlás, melyen kéktúra ellenőr kollégánk, Tóth Tamás is részt vett, az egyik díjátadó pedig Csernus Gábor volt , szóval igazi ellenőr találkozó alakulhatott volna ki Somogy megyében. Végül aztán mégis a Dél- dunántúli Piroson kötöttünk ki, kérésemre, bár nem volt könnyű meggyőzni Tónit, pedig még igazoló füzetet is beszereztem neki rekord idő alatt. Így is csak azért  adta be a derekát, mert megígértem neki, hogy a DBV-s sátrazásra is sor kerül majd.

Nagyszabású tervekkel indultunk neki a június 4-i hétvégének, még a következő hét első felére is szabadságot vettünk ki, hátha sikerül eljutni egészen Szekszárdig. Reggelre még esős időt jósolt a meteorológia, és ez be is jött sajnos. De nem is ez okozta a gondot, mert mi készültünk azért a csapadékra, a MÁV Keleti pályaudvaron lévő biztosító berendezései viszont nem ... beáztak. A késés innentől kezdve borítékolható volt. A Kelenföldig- vagyis az első megállóig- összeszedett 50 perces késést sikerült 60 fölé tolni mire megérkeztünk Dombóvárra. Az eddigre kisütő nap sem derített bennünket jobb kedvre, mert ekkora késést már a csatlakozásunk sem várt meg, így ismét várakozásra kényszerültünk. Hogy ne végig a vasútállomáson ücsörögjünk, gyorsan rákerestem a neten, hogy van-e a közelben bolt vagy egyéb ahol tudnánk egy kis tízórait venni. A 15-16 kilós hátizsákokkal nem akartunk messzire menni, de szerencsére a Faház Büfé 200 méteren belül volt, ahol jómagam egy sajtos-tejfölös lángossal vigasztalódtam. Az állomásra visszatérve az újabb csatlakozást már gond nélkül elértük, de most meg azért kellett várni, mert ez a vonat már bevárta a továbbra is, de már nem olyan sokat késő budapesti IC-t. Végül 8:42 helyett fél 12 körül értünk le Bükkösdre és kezdtük el a túrát már a melegben.

Dombóváron a málha

A vasútállomás előtt is pihen egy 424-es gőzös

Jól esett a lángos így délelőtt is a Faház Büfében

Végre Bükkösdön. Tóni mosolya őszintább mitn az enyém :)

Első utunk tulajdonképpen nem is előre ment, hanem kicsit hátra, ugyanis a a helyi bélygező egy kisbolt előterének egyik oszlopára kerüt kihelyezésre, kicsivel a vasúti átkelő előtt. Mivel a hárombetűs falusi bevásárlóközpont, azaz a BÓT nyitva volt, kihasználtuk az alkalmat egy kis hideg üdítő beszerzésére. Bekerültek helyükre a bélyegző lenoymatok is, így már tényleg nem maradt más hátra mint előre! Irány a Mecsek! Ahogy a Rákóczi utcáról a Szentdomjáni utcára tértünk meg is jelentek az első leküzdendő szintek ahogy felkapaszkodtunk Jeszenszky Antal, -Clementin- és Béla sírkövéhez. Innen még egy szűk kilométernyi aszfalt várt ránk mielőtt egy lovas portánál balra tértünk és egy kissé saras ösvényen nekivágtunk egy már combosabb kaptatónak. 

Jeszenszkyek sírja

Paci :)

Irány a domb!

Egy hosszan elnyúló kaszálóhoz érve, melyen néhány bála sorakozott, már egyhűlt az emelkedő. Jelzést nem igen találtunk, ezért a GPS alapján haladtunk tovább a mező szélén. Bő 1 km múlva egy rövidke erdei szakaszt követően elértük a 6605. számú aszfaltot és cirka 400 métert ezen is megtettünk Balkonya irányában. Ezután a jelzés letért róla, vissza a már megszokott, száraz, poros, árnyékot csak alig- alig kapó erdei útra. Még a túrára való elméleti felkészülés során mondtam Tóninak, hogy nem kell aggódni a víz utánpótlás miatt, hiszen a Mecsekben van vagy "600" forrás. Meleg napunk volt, ezért gondoltam egy kis friss víz nem árhat, ezért amikor a Miska- forráshoz vezető piros kör jelzéshez értünk a 15 kilós hátizsák ellenére úgy döntöttem nekivágok a mindössze 100 méteres, de 42 méter szintvesztést tartalmazó ösvénynek. Nem volt őszinte a mosolyom amikor megláttam, hogy a forrás és a környéke is csontszáraz. Tónié sem, akivel félrekommunikáltunk és mégis utánam jött, ahelyett, hogy fent megvárt volna.

A kiszáradt Miska- forrás

A nagyon nem hiányzó extra szintemelkedés után immár újra a piroson folytattuk a túrát a Farkas- tetőn. Hangyányit még emelkedett az út, de ez már nem volt vészes. A térképen szintén jelzett Karácsony- forráshoz már meg se próbáltunk kitérni. Rövidesen elértük azt az aszfaltcsíkot, amely a nap következő pecsételő helyéhez, Petőczpusztához vezetett. Az egykori uradalmi majorból mára már csak a harangtorony maradt meg mementóul. Miután bebélyegeztünk a túrafüzet megfelelő rubrikájába pár percet pihentünk a torony árnyékában. Egy túrázó pár egy kisebb fa árnyékában tette ugyanezt; szóba elegyedtünk velük, és kiderült, hogy Pécs környékiek és csak egy rövidebb szakaszt terveztek be mára. Jó nektek! - gondoltuk miközben búcsút vettünk tőlük a folytatás előtt.

Petőczpusztai harangláb

Az aszfaltút másik ágán indultunk tovább. Alig száz méter múlva a Petőcz- forrást jelezte a térkép. Egy fene - gondoltam, ezt még megnézem! Kár volt. A merítős forrásban ugyan volt némi víznek látszó folyadék, de ebből maximum a szomjhalál küszöbén innék, vagy még akkor sem. Csalódottan indultunk tovább abban a reményben, hogy a "600" forrásból egyben csak lesz víz a szárazság ellenére is. Ekkor még nem sejtettük, hogy vágyunk alig 2 km múlva már valóra is válik, ugyanis a Rigó- forrásból már tényleg folyt a hűs víz! Nagy volt az öröm, újratöltöttük a kulacsokat, ivótasakokat, gyors cicamosdást is megejtettünk és némi szilárd táplálékot is magunkhoz vettünk mielőtt vissztértünk volna az aszfaltra. 

Már erősen pusztulásnak indult, de még bőven akadt megvehagyma is

Megmentőnk a Rigó- forrás

A szilárd burkolatot hamarosan erdeire cseréltük nem sokkal a IV. számú akna emlékköve előtt. Eddig nem említettem, de a DDP ezen szakasza részben lefedi a Mecseki Bányász Emlékút egy szakaszát is, így akit érdekelnek a helyi szénbányászattal kapcsolatos emlékhelyek, az összekötheti a kellemest a hasznossal és meglátogathatja azokat is némi  kitérő árán. Mi tekintettel a nehéz pakkra melyet hátunkon cipeltünk, most csak a piros sávra figyeltünk. Egy emlékhelyet azért beiktattunk a Magyarok kunyhójánál, amely 1919-től 1921-ig katonai őrhely, később menedék- és turistaház volt az 1989-es elbontásáig. 

Magyarok kunyhója emlékhelynél

A magyarok kunyhójától a Szuadó- tetőig - ahol kereszteztük a Rockenbauer Pál Dél- dunántúli Kéktúrát - még várt ránk némi szintemelkedés, de aztán végre jött egy kis lejtő is a Farkas- forrás felé menet. Ez utóbbi vizéből is ittunk egy kicsit csak úgy kézzel, de a kulacsokba ezúttal nem töltöttünk. Nemsokára leértünk az Éger- völgybe,de alig 1 km-t kellet megtennünk benne mielőtt kikapaszkodtunk volna belőle. Az útvonal ezen szakaszának egy pontjáról szép panoráma nyílt Pécsre, sőt a távolban a Villányi- hegység legmagasabb tagjára, a Szársomlyóra is. Innen már csak egy köpésre volt az újabb bélyegzőhely, amely mellett majdnem el is mentünk a nagy lendületben. Ha engem kérdeznek akkor biztos kicsit odébb teszem a mecsekszentkúti pecsétet valami jellegzetesebb helyre - akár a harangtoronyhoz-, de lehet nem akarták, hogy túl közel legyen az pécsi állatkerti bélyegzőhöz. 

Farkas- forrás

Kilátás Pécsre

"Messze délen" feltűnik a Szársomlyó tömbje

A mecsekszentkúti bélyegzőhely. Kicsit szebb helyen is el tudnám képzeni.

A kötelező adminisztráció után a jelzést követve a Ranga László (6606.sz) úthoz vezetett. Valamiért automatikusan bal kéz felé indultam el a szerpentinen felfelé, Tóni meg jött utánam. Annyira nem volt gyanús, hogy ezen a forgalmas aszfalton vezet a jelzés, de aztán kb. 100 méter után ránéztem a GPs-re és konstatáltam, hogy nem jó helyen vagyunk. De akkor hol is kéne menni?- tettem fel a kérdést félig hangosan. Gondoltam abból nem lesz baj, ha visszamegyünk addig a pontig, ahol az útra léptünk. Együttes erővel ekkor vettük észre, hogy szemben, a szalagkorláton lévő nyíl alakú jelzés nem azt jelenti, hogy irány a szerpentín, hanem, hogy át kell lépnünk a korláton és a mögötte lévő ösvényt kell követni! Nem a legnagyobb életbiztosítás ez az átkelő itt a viszonylag nagyforalmú út kanyarjában, de egyelőre nincs jobb. 

Ezen a ponton még nem igazán látszik az ösvény és a nyíl alakú jelzés is kissé félrevezető

Miután átszenvedtük magunkat a korláton egy hangulatos kis útvonalon vágtunk bele az újabb emelkedőbe. A nálam kedvencnek számító, "egyszemélyes", keskeny ösvényen, fahídakon átkelve jutottunk egyre fentebb míg végül kilyukadtunk a Rózsavölgyi útra, majd megérkeztünk a már említett haranglábhoz. Itt még tartottunk egy kis pihenőt, de nagy bánatunkra vizet ebből a forrásból sem tudtunk tölteni, mert elapadt.

Mecsekszentkúti haranglábnál. Itt szerintem jobb helye lenne a bélyegzőnek.

Azt már korábban is láttuk, hogy a pécsi állatkert utánra tervezett sátorhelyig ma nem jutunk el a késői indulás miatt. A Remete- rét viszont csábítónak tűnt, így végül idáig jutottunk az első napon. A rét remek hely a táborozásra, vízvételi lehetőség viszont sajnos itt sincs. Mivel a maradék fél liternyi vizet kevésnek találtam az estre és másnap reggelre, próba szerencse alapon immár a nehéz málha nélkül visszamentem a Kis- mélyvölgybe, ahol a térkép szerint több forrás is van. A nap során megtapasztalt kellemetlen meglepetések miatt óvatos optimizmussal közelítettem a Széchenyi- forrás felé. Kissé megijedtem amikor elsőre azt láttam, hogy ez is elapadt. Közelebbről megnézve viszont kiderült, hogy csordogál, de ezzel a vízhozammal legalább 5-6 perc lenne megtölteni az ivótasakot. Azért a túra bögrémben összegyűjtöttem annyit, hogy egy izotóniás pezsgőtablettát feloldhassak benne. Amíg pezsgett átmentem a Kismélyvölgyi- forráshoz, ahol nem sokkal, de kicsivel azért jobb volt a helyzet vízhozam terén. A sikeres feltöltést követően már-már diadalittasan másztam fel a völgyből és tértem vissza a Remete -rétre, bár arcomról nem ez volt leolvasható :) 

Épphogy csak csurdogált

A kismélyvölgyi-forrásnál kicsivel jobb volt a helyzet

Remete- rét

Most, hogy már volt vizünk, nekiláthattunk a sátrak felverésének és a vacsora készítésnek. Most először próbáltam ki a már egy ideje meglévő gázfőzőt, ami szuperül működött. A vacsorám egyébként a Decathlon támogatta. Na persze először nekem kellett őket megtámogatnom az árával :P A liofilizált technológiával készült - röviden fagyasztva szárított- currys csirke tulajdonképpen egész finom volt. Az ilyen technológiával készült ételek azért jók a túrázáshoz mert az eljárás során - miután elkészültek - kivonják belőlük a vizet, így a "száraz" súlyuk jóval kevesebb, ergo kisebb súlyt kell cipelni,  az elkészítésükhöz pedig tulajdonképpen elég visszapótlni a vizet a csomagoláson leírt módon. A vacsora után már eléggé sötétedett, így bevettük magunkat a sátorba és próbáltunk nyugovóra térni. nem ment olyan könnyen, mert a Remete- rét viszonylag frekventált hely, és nem azért, mert érinti az RP- DDK. Később azért elcsendesedett, elvonultak a sütögetők, a sufnituningolt autósok is. Kisebb aggodalomra az hajnaltájt felmámadó szél és a sokasodó esőfelhők adtak egyedül okot, de végül megúsztuk szárazon az éjszakát.

Állnak a sátrak 

Készül a vacsora

Éjszaka a Remete- réten

Dél- dunántúli Piros: Kaposvártól Bükkösdig II. rész

Másnap reggel, nem túl korán visszabuszoztam Bőszénfára, és fél 9 körül neki is vágtam a folytatásnak Bükösd felé. Egy kicsit még a forgalmas, kamionok által előszeretettel használt 67-es főút szélén kellett araszolni, de a település végét jelző táblánál jobb kéz felé elhagyhattam azt. Ettől a ponttól az egykori Kaposvár- Szigetvár vasút nyomvonalán haladt a túra az ébredező tavaszi erdőben. Jól és könnyen követhető úton értem el Antalszállás és egyúttal Somogy megye határába, ahol ismét egy nyúlfarknyi aszfalt következett a "sarazás" előtt. Nem volt azonban vészes ez sem, így szalonképes állapotban érkezhettem meg a nap első pecsételőhelyéhez, a mai erdei pihenőházként funkcionáló egykori vasútállomás épületéhet. Itt elsőre meglepett az öles betűkkel kiírt "Magánterület tábla", de aztán természetesen beljebb merészkedtem, annál is inkább, mert az udvar irányába kellett tovább haladnom.

Napsütéses reggel Kisbőszénfán

Kis kitérőt tettem, hogy lefotózzam a felduzzasztott Surján- patakot

Szebb lenne az erdő a Kőbányais dobozok nélkül...

Virágmező

Kis dagonya Antalszállásnál

Bélyegző doboz a kerítésen

Az egykori vasútállomás épülete szépen felújítva

Átkelve az egykori vasútállomás utvarán és kikeürlve a túloldlai kaput is, továbbra is az egykori vasútvonal töltésén haladtam a piros jelzéseket követve. Rövidesen újabb akadály, egy villanypásztor "állt az utamba". Az áramütés veszélyére figyelmeztető táblán egy felírat - "Akaszd vissza" kérte, hogy átkelést követően ne hagyjuk kiakasztva a villanypásztort. Kissé óvatosan haladtam, mert nem tudtam mégis miféle állatokat kerítettek el, de aztán kiderült, hogy juhok voltak. Szerencsére én sem és ők sem keresték a konfliktust, így épségben túljutottam rajtuk. Ezután a töltésről tavakat vettem észre, de a fáktól nem igazán láttam őket, ezért amint lehetőség adódott közelebb mentem. Madarakra vadásztam, természetesen csak fényképezőgéppel. Meg is lett a jutalmam, két búbosvöcsök akadt lencsevégre az egyik tavon. Egy másikon éppen lehaalászás zajlott. A tavak után rövidesen kiértem egy aszfalt úthoz, melyena jelzések egy hídon átkelve Szentmártonpuszta irnyába indultak tovább. Én azonban, mivel nem jelentett nagy kitérőt és a kíváncsiság is vezérelt, egyenesen mentem tovább az Almamelléki kisvasút állomásához. Az épület körbejárása közben elmajszoltam egy szendvicset, majd vissztértem az elágazásba, ahonnan letértem.

Medvehagymás szakas is akadt

Távolságtartóak voltak a juhok szerencsére

A négy tó eggyike

Az Almamelléki kisvasút állomása

Előbb a Szentmártoni halastó északi, majd keleti oldala mellett vezetett a jelzés. A kisvasút felett átíve hídról láttam, hogy a pálya éppen átépítés alatt áll, így nem csoda, hogy egy lélek sem volt Almamelléken. A szép időben sokan hódoltak kedvenc hobbijuknak, a horgászatnak is. Nekem jól esett volna egy kis árnyék a melegen, de sajnos ez nem adatott meg. Ezért igyekeztem, hogy mielőbb beérjek  a következő településre, Ibafára, ahol egy kis kulturális kitérőt is terveztem. Ha már itt  járok, gondoltam utána járok, hogy az ibafai papnak valóban fapipája van-e, azaz, az ibafai papi pipa tényleg fapipa- e :) A Pipamúzeum a hét minden napján nyitva van, de a gondnoknál előzetesen be kellett jelentkezni, mert alapvetően nem ott az épületben. A korábban megbeszélteknek megfelelően hívtam is őt amikor már a helyiségnév táblánál jártam, így kb. egyszerre értünk a múzeumhoz. Az épület mellett áll az ibafa pap, Hangai Gábor atya faszobra, aki a legenda szerint híressé tette a települést fapipájával. A múzeumban nem csak az ibafai papról és a híres fapipáról szól a kiállítás, hanem különböző korok és eofglalkozások űzői által használt pipákat is láthat az idelátogató, sőt vásárolni is lehet, de természetesen nem a kiállítási tárgyakból. 

A kisvasúton épp pályaépítési munkálatok zajlottak 

A horgásztó melletti nádasban sok madár fészkel, többek között a héja is

Érkezem Ibafára

Az ibafai fapipa

Közös szelfi az ibafai pappal :)

Az Arany János utcáról a volt uradalmi kastély felé vezet a jelzés és annak túloldalán halad tovább folyamatosan emelkedő földúton. A darabokban lévő Rót- kereszt magasságában már szép panoráma is adódott, árnyék viszont ezena szakaszon sem sok. A térképen Kisibafaként jelzett területen mindössze két, többé-kevésbé romos épület található, meg jó pár gyümölcsfa, melyek már virágba borultak április közepére. Itt már feltűnik a sárga négyzet jelzés is, amely egy ponton bara tér, Bükkösd felé. Nekem viszont ugyebár a piros sávot kellett követnem, amely ugyanitt jobbkéz felé indul el hol nyitottabb, hol pedig zártabb erdős részeken át, míg aztán a Felső legelő nevű részen már teljesen nyílt terepen halad. A legelőn futó szekérút végül egy aszfalt útba torkollott, melyen balra fordulva ereszkedtem le Dinnyeberkibe. A nagy tempó és a meleg azért kivett belőlem rendesen, ezért úgy döntöttem pihenek egyet a polgármesteri hivatal előtti, fenyők által árnyékolt padon. Kb. tíz percet tölthettem el itt, möközben egy almát is elfogyasztottam, de nagy tömegekkel nem vonultak el előttem ezidő alatt. Persze érhető, hisz pénteki nap volt és két óra tájban még sokaknak javában tartott a munkaideje.

A volt uradalmi kastély felé vezet tovább a piros jelzés

Fentebb már alakul a panoráma is

A szebb napokat is megélt Rót- kereszt maradványa

Kisibafa

Egy kellemes erdei szakasz

Felső legelő

Dinnyeberki, polgármesteri hivatal

A pihenő után északi irányba indultam tovább a község Fő utcáján. A Felső- szőlő nevű településrészen egy szépen megépített lovarda épületei mellett haladtam el és hagytam el a zsákfalut. A GPS-en láttam, hogy hamarosan jobbra kell fordulni, és sajnos azt is, hogy combos kis emelkedő következik. Valóban az volt. Szép erdei szakasz után szuszogva értem fel a dombtetőre, ahol ismét egy aszfalt útra tért a piros sáv. Rövidesen elhaladtam a Dinnyeberkihez tartozó Boróka Szociális Otthon és a mellette fekvő Nádassy kastély mellett. Utóbbiból sajnos semmit nem láttam a sűrű növényzet miatt. 

Iskola kápolna, Dinnyeberki

Szép téglafalú lovarda 

A szuszogtató emelkedő egy szakasza

Boróka Szociális Otthon

Az aszfaltozott burkolatot időközben murvás váltotta fel a szántóföldek között. Ezen próbáltam kotorni amennyire csak lehetett, bízva abban, hogy hátha késik a vonat és így előbb érhetek majd haza. Szinte futva robogtam le a kacskaringózó földúton Bükkösdre, de a Szűz Mária Szent Neve és Nepomuki Szent János templom előtti parkhoz érve már hallottam és láttam érkezni a vonatot, amely ezúttal pontos volt. Szerencsémre azonban, szinte az útvonalon volt a Brumi Presszó, ahol egy korsó sör társaságában eltölthettem a következő vonat indulásáig hátralevő idő egy részét. Bőven volt időm pecsételni is az igazolófüzetbe a Rákóczi utcán lévő kisboltnál. Az állomáson ücsörögve végül aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek Szentlőrincig egy másik vonattal és már ott felszállok a Pécsről jövő IC-re, azzal is megy kicsit az idő. Kellemes két napot töltöttem ezúttal is a DDP-n, és legközelebb már a várva várt Mecsek vár rám.

Tapsifüles

Szűz Mária Szent Neve és Nepomuki Szent János templom

Petrovszky kastély

Brumi presszó

Bükkösdi igazoló pont