AK: 2. nap: Nagymágocstól Szarvasig

A sárhelyzet fokozódik

Kissé nehézkesen kecmeregtem ki az ágyból 6 órakor, de a többiek – Józsi és Tamás- sem voltak sokkal frissebbek. Viszont mivel a mai napra is bő 40 km volt betervezve muszáj volt viszonylag korán nekivágni a távnak.

A nagymágocsi szállásunk

Végül háromnegyed hét tájban sikerült elhagyni a szállást, de tíz perc után meg is álltunk, mert Józsi kávézni szeretett volna. Mi nem kívántuk a fekete nedűt, ezért Tamással a közeli vegyesbolt felé vettük az irányt. Ő be is ment, én kint vártam. Időközben Józsi is megjött és ő is beszerezte az aznapi harapnivalóját.

Hűvös volt a reggel

Az egyik helyi "bevásárló központ"; kicsivel odébb van egy másik is.

Ha valaki jót akar inkább itt egyen pizzát; rendelni sajnos nem lehet.

Ezután végre teljes menetsebességre gyorsíthattunk és nemsokára el is hagytuk Nagymágocs barátságos kis települését. Aszfalton haladtunk tovább Szendemajor felé, mielőtt azonban elérhettük volna jobbra kanyarodtunk két hatalmas kupac szalmabála mellett egy földútra. A korai indulásnak itt megmutatkozott az egyik előnye is: a föld így fél 8 körül még kellően fagyott volt, így nem kellett dagonyáznunk sem, jól tudtunk haladni. Viszonylag hosszabb egyenes szakaszt követően egy bal-jobb- bal kombináció következett már rövidebb egyenesekkel, és máris Árpádhalom területén jártunk. Így vasárnap reggel nem volt nagy nyüzsgés a faluban, de a pecsételő helyként is funkcionáló vegyesboltban már többen vásároltak, beszélgettek. A bélyegző a bejárattól jobbra, szinte az üzlethelyiség  sarkában kapott helyet az ablak félfáján. Sajnos a bolt nincs nonstop nyitva, így ezzel is kalkulálnia kell annak aki nem éri be a helyszínen készített fotóval. Józsiék kissé lassabban jöttek és csak akkor értek oda a bolthoz, amikor már indultam volna. Mivel nagyon szerettem volna elérni Szarvason a 17:30-as mezőtúri járatot, megbeszéltük, hogy megyek tovább és el is búcsúztunk egymástól arra az esetre, ha nem érnének utol.

Az a bizonyos földút Szendemajor előtt

Szerencsére a sár itt még fagyott volt

Károlyi- Berchtold kastély amit a pecséten láthatunk viszont

A vegyesbolt, ahol a pecsét elérhető, de csak nyitvatartási időben!

Innentől tehát egyedül gyalogoltam és Árpádhalmot elhagyva rögtön szembesültem is a napsugaraknak a túra szempontjából „káros” hatásával. A munkagépek által meglehetősen átalakított talaj ugyanis ekkorra elkezdett felengedni, így nagyon nem volt mindegy hol is haladok. Mit sem ért azonban az igyekezet, mert voltak olyan részek, ahol kénytelen kelletlen a sárba lehetett csak lépni. Hogy ne kelljen várni 1-1 szimpatikus faágra vagy kőre amiken lehúzhatom a sarat a bakancsokról, rendszeresítettem egy botot erre a célra. Ezen a részen is sok mezei nyulat riasztottam meg, bár ez a tegnapi napra is elmondható. És akkor még nem beszéltem a fácánokról, akik szokásukhoz híven csak az utolsó pillanatban startoltak el az út melletti füves sávról nem egyszer a frászt hozva rám.  A több kilométeres egyenes szakasz után egy rövid, 300 méteres etap következett bal kéz felé, majd ismét egy hosszabb egyenes jobbra. Még a kanyar előtt megálltam egy magaslesnél és tízóraiztam egyet, és persze pihentettem is a lábam. Innen még majd két kilométeres sárdagasztás következett mire végre elértem az aszfalt utat és Gádoros irányában elindultam rajta.

Ez a sár már nem volt teljesen fagyott...

Ha jól sejtem ezek borz mancs lenyomatok

Kilátás a magaslesről az ebédidőben

Ezt a fát mintha mindig csak jobbról érte volna nagyon erős szél

Az aszfalt út előtt a vasúti síneket is keresztezzük

 Jól esett végre stabil talajon haladni. Mivel az időbe nem fért bele és Gádoros csak opcionális pecsételő hely, a plusz 2 km-es kitérőt most nem tettem meg, hanem még a megyehatár elérését megelőzően balra kanyarodó kék sáv jelzéseket követtem Eperjes felé. Csak egy-két helyen álltam meg, pl. hóvirágot fotózni, de ettől eltekintve nyomtam ami a csövön kifért, mert még volt remény, hogy elérjem a korábbi vonatot. Az Eperjeshez tartozó Kiskirályság területén álló, egykori, ma már romos kender gyár nem teljesen lakatlan; vagy 4-5 kutya őrzi veszettül. Az egyik ki is bújt a kerítése alatt, hogy közelebbről is megfenyegessen, csakhogy velem pórul járt, mert nem csinálom össze magam ilyen esetekben. Elég is volt 1-2 erőteljesebb kiáltás és a kutya felé megtett lépés, hogy visszavonulót fújjon az eb. Már elmúlt 11 óra mire beértem Eperjesre és nagyjából fél 12-re járt mire a pecsételő helyre, a Koccintó sörözőbe léptem. Kissé kimelegedtem a nagy rohanásban, a lábam is fájogatott már itt-ott, ezért úgy döntöttem, hogy itt egy hosszabb, fél órás pihenőt engedélyezek magamnak. Jól esett volna egy sör, de ezúttal úgy döntöttem, hogy jó lesz a baracklé. Miközben bent tettem-vettem, rendeltem, ettem, váratlanul beállított előbb Józsi, majd kisvártatva Tamás is. Kiderült, hogy szinte végig a nyomomban jártak, hol közelebb hol kissé távolabb voltak tőlem és többször láttak is maguk előtt. Tamás jelezte, hogy neki már nagyon fáj a lába, így itt kiszáll és majd máskor pótolja be a kimaradó szakaszt, Józsi viszont tántorítatlan maradt a folytatást illetően.

A megyehatár előtt balra fordulunk Eperjes felé

Hóvirág csokor

A volt kendergyár őrei

Koccintó söröző, a pecsételőhely

Menő műalkotás a kocsma előtt

A pecséten szereplő templom

Alig hallgatott el a déli harangszó amikor kiléptünk a kocsmából és elindultunk a Szarvasig semmilyen kiszállási, evés-ivási lehetőséget nem tartogató etapra. Tamásnak szerencséje volt, mert alig, hogy elbúcsúztunk tőle a buszmegállónál, pár perc múlva jött is a járata. Józsi említette, hogy Eperjes után van esély a nagy dagonyára. Nos, lottóznia kellene! Ekkora dagonya sem a tegnapi, sem a mai szakaszon nem volt még mint ami itt várt ránk. Próbáltunk az út szélén menni, ahol némi ritkítás nyomait lehetett felfedezni, de egy ponton egyszerűen jobbnak láttuk kimenni a szántóföldre, mert máshol nem lehetett volna kerülni. A pocsolyák kerülgetése, illetve a kerülő út keresése viszont értékes időbe telt, amiből olyan sok nem volt azért. Szerencsére viszonylag hamar túlestünk ezen a kritikus szakaszon és a K1-es öntözőcsatorna partján már szinte száguldottunk! Főleg Józsi, aki ekkor gyújtotta be a rakétáit; én a kissé fájós lábaimmal követtem ahogy tudtam. Hosszan megy az AK nyomvonala a gáton, miközben a végtelen pusztaságon és 1-2 facsoportosuláson kívül nem sok minden látnivaló akad, a csatorna viszont tele volt szárazon rekedt kagylókkal, amik érdekes látványt nyújtottak ebben a formában.  Csongrád – és Békés megye határán tartottunk egy  nagyobb pihenőt, de innen még messze volt a cél.

Horgásztó Eperjes határában

Dagonya tenger

Józsi átkel a "mocsárvidéken"

Meglepően sok kagyló hevert a mederben

Hosszan meneteltünk a csatorna partján

Csongrád és Békés- megye határán

Józsi még ellátta facebookos követőit némi képpel és információval, én viszont elindultam továbbra is a gáton haladva. Minden jónak vége szakad egyszer, tartja a mondás, és velünk is így történt, amikor a jelzések jobbra tértek és el kellett hagynunk a kényelmes gátat. Ezen a részen értük el azt a szakaszt, amire az előző nap beszámolójában utaltam. Elég volt pár lépést megtenni és a bakancs súlya máris a duplájára, triplájára nőtt. Kegyetlen mód szenvedtünk ezen a talajon. Egy idő után már annyira felmérgesített a dagonya, hogy nem is foglalkoztam azzal, hogy egy bottal lepiszkáljam a bakancsról a ráragadt sarat, gondoltam velem nem tolsz ki, majd megoldom erőből! Részben be is vált a dolog, mert a sár saját súlyánál fogva levált a túra topánjaimról, de persze rögtön termelődött is újra. Egy bal kanyart követően végre ismét lehetőség volt az öntöző csatorna gátján haladni, ami megváltásként hatott. A Kákai főmajorig ugyan teljesen nem úsztuk meg sár nélkül, de a korábbiakhoz képest ez már elhanyagolható mennyiségű volt, innen pedig újra betonúton lehetett haladni. A major egyik épületét őrző németjuhász is bepróbálkozott nálam, de ő sem adta elég hitelesen a vérebet, így visszazavartam őt is a kerítés mögé. Józsit a szilárd betonra érve ismét elkapta a posztolhatnék, nekem viszont már nem fért bele, hogy bevárjam, így innen már egyedül fejeztem be a túrát.

A látszat csal..ezen a szakaszon volt a legvendégmarasztalóbb a sár

Ott fut a gyáva (nyúl) !

Újra a gáton

Bálapiramisok a Kákai Főmajornál

A kissé bátortalan házőrző

A folytatásban pár száz métert követőn átkeltem az épülő M44-es autópályán, ahol az építkezés előrehaladtával szintén terelésre kell majd számítani. A Szarvast Szentessel összekötő 44-es úthoz érve előbbi felé fordít a jelzés és kisvártatva megpillantjuk a Szarvas- Kákai Szivattyútelepet is szemből. Ezt csak azért hangsúlyoztam így ki, mert nemsokára ugyanis hátulról is láthatjuk, igaz kicsit messzebbről. Ennek oka, hogy a Bikazugi elágazásban elhagyva a főutat a jelzés balra tér, majd első alkalommal kelünk át a Holt-Körösön. Ezt követően viszont visszafelé indulunk el a már említett szivattyútelep felé és csak annak vonalába érve fordulunk ismét jobbra és érjük el a Bikazug területét. Itt már nagyon hisztiztem magamban, mert egyre inkább úgy tűnt, hogy hiába minden igyekezet, a sok általam ekkor már nagyon feleslegesnek érzett kanyar miatt nem fogom elérni a 17:30-as vonatot. Lélekben akkor adtam fel szinte teljesen, amikor a Bikazugot követően még az aszfalt is elfogyott a lábam alól és helyenként az Eperjes utáni szakaszhoz hasonló retteneten kellett átküzdeni magam. Tetejében még erőteljesen elkezdett sötétedni is. Páromnak már meg is írtam, hogy ne nagyon várjon időben, egyszer csak érkezem. A nagy reményvesztés közepette azért haladtam tovább. Újabb sokként ért- bár erre azért az előzetes információk alapján számítottam-, hogy a Kőrös-Maros Nemzeti Parknak a Csáky kastélynál található látogató központja már zárva volt, pontosabban még ki sem nyitott, majd csak március 15-én fog. Sebaj gondoltam, majd a városban próbálok szerezni valamiféle pecsétet igazolásként, időm úgyis lesz rá.

A Dögös-Kákafoki- csatorna beletorkollik a Holt- Körösbe

Bikazugi elágazás ahol balra térünk

Első átkelés a Holt-Körösön

A hosszú visszafordító; a bal felső sarokban a sárkaparó botom látható :D

Bikazugban

Itt szívesen leültem volna pihenni kicsit, de nem volt időm

A Körös-Maros Nemzeti Park látogató központja még zárva volt

Némileg váratlanul ért, hogy az Ásott- Körösön átkelve, pár száz méter megtétele után máris az Erzsébet ligetben találtam magam. Itt ismét felcsillant az elveszettnek hitt remény, ami új erőt adott. 5 után pár perccel értem el a Halász csárdához, ahol jobbra fordulva ismét átkeltem a Holt- Körösön. Innentől már nem az Alföldi kéktúra vonalán haladtam, illetve rohantam, már csak az idővel voltam versenyben, és nem álltam jól. Ráadásul nem tettem le róla, hogy igazolni fogom a mai napot is, mert csak emiatt nem volna érdemes visszatérni Szarvasra, várost nézni meg máskor tervezek majd itt. Első gondolatom a legutóbbi itt jártamkor meglátogatott kocsma lett volna, de végül egy kézműves söröket forgalmazó „társában” tettem próbát. A pultos hölgy először biztosan sokkot kapott, amikor azt látta, hogy egy talpig feketébe öltözött egyén berongyol az ajtón – éppcsak a fekete símaszk hiányzott-, de gondolom a piros hátizsák meggyőzte, hogy békés szándékkal érkeztem. Kedves volt, így kaptam céges bélyegzőt, és vásároltam is némi folyadékot a hazaútra. Innen elképzelhetetlen nagy sebességre kapcsoltam és végül megtörtént a csoda: 3 perccel fél hat előtt odaértem az állomásra és így a vonatra is! A gps-t már csak a vonaton kapcsoltam ki, a kilométer számláló pontosan 46 km-t mutatott, ami figyelembe véve a körülményeket és a tempót új egyéni csúcs.

Átkelés az Ásott-Körösön

Második átkelés a Holt-Körösön

Újra a szarvasi szarvasnál :)

Új csúcs

A kis piroson leülni nem, átöltözni viszont sikerült. Emellett volt időm telefonon közölni az örömhírt a párommal is. Jó három napba telt mire újra normálisan tudtam járni, de ahogy ez lenni szokott, utólag az ember már csak a siker ízét érzi a szájában, illetve ahogy azt egy edzőtermi plakáton olvastam anno: a fájdalom elmúlik, a dicsőség örök! J

Alföldi kéktúra – Kalandozások Sárországban

1. nap: Mindszenttől Nagymágocsig

Már említettem, hogy bár alföldi gyerek vagyok, e tájegység bejárása még sem tölt el akkora izgalommal mint pl. az Országos Kéktúráé vagy a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúráé; a hegyek, dombok hiánya lehet az oka. Mivel azonban szeretném, hogy telje legyen a Kék kör ezt a nagytájat is be kell barangolnom, és ezt szeretném mielőbb megtenni. Mivel egyedül még kevésbé izgalmas a síkon talpalni, kapva-kaptam az alkalmon és csatlakoztam a hazai természetjárás egyik élő legendája,Toplak József „expedíciójához”, amely Szatymaztól indult és végcélja Mezőtúr volt. Mivel nekem ebből csak a Mindszent- Szarvas etap hiányzott, csak a második napon csatlakoztam.

Ezúttal is nagyon korán kellett kelnem, már 4 körül „csörgött a vekker”, és a 4:51-es vonattal már úton is voltam a nyugati pályaudvarra, hogy átszállhassak a szegedi IC-re.  Erről Kiskunfélegyházán kellett átváltani a hódmezővásárhelyi zötyögősre, amellyel egészen a start helyszínéig, Mindszentig zötykölődtem, szó szerint. 8:50-kor már az állomás épületében pecsételtem a túrajelentésembe és vártam Józsiékat. 

Ők azonban nem jöttek. Facebookon tartottuk a kapcsolatot és kiderült, hogy bizony pont lekésték a mindszenti révet, így 40 perces csúszást sikerült összeszedniük ráadásként. De a Tiszáig sem tudtak olyan gyorsan haladni az Ópusztaszer után tapasztalt saras út(v)iszonyok okán. Amíg várakozni kényszerültem kilátogattam a vonatról megpillantott és az állomástól mindössze bő 100 méterre tartott vásárba, ahol beszélgettem egyet az egyik árussal, aki megkérdezte, hogy ezt a túrázást amúgy pénzért csinálom-e :D Bőven belefért még egy lekváros lángos is, mert Józsiék 4 fős csapata végül csaknem 2 órás késéssel érkezett meg háromnegyed 11 tájban.

Részlet a piac kínálatából

A piactér fölé magasodó 50 méter magas víztorony

Lekváros lángos, hogy jobban menjenek a lábak :)

Az alföldi expedíció csapata

A kötelező adminisztratív teendők és egyebek gyors lebonyolítását követően bele is vágtunk a folytatásba. Mindszenttől a következő említésre érdemes pontig, a Ludashalomig szinte pontosan 10 km-t kell a nyílegyenes aszfalton gyalogolni és ilyenkor például jól esik, ha az embernek van kihez szólnia. Pár lakott, illetve kihalt tanyán kívül sok érdekességet nem is tartogat számunkra ez az aszfaltcsík. A Ludas- halom „csúcsán” álló keresztnél szédítő 90 m körüli magasságból nézhetünk körbe; kihasználva a pihenőt itt ettünk is egy keveset.

Átkelés a Ludas- éren

A 10 km-es szakasz végén Szentes felé indulunk tovább

Keresztek a Ludas-halom csúcsán

Kilátás a Ludas- ér irányába

A folytatásban bő 600 métert kellett a viszonylag forgalmas 45-ös út mellett menni mielőtt jobbra tértünk volna a földutak felé. Már ekkor fel akartam venni a kamáslikat, de a többiek jónak ítélték meg a talajt, nem kell még az alapon nem tettem. Ami késik, az nem múlik –lásd a vonatok is odaérnek egyszer ahová elindultak-, kb. 200  méter múlva már más is belátta, hogy jobb lesz kamáslival. Ezzel számomra is elkezdődött a napi sárdagasztás. Ismerve az erre a vidékre jellemző talajt, a fekete földet, sejthettük, hogy ez a mai sem lesz egy könnyed sétagalopp. Szerencsére az elején még csak szűk egy kilométert kellett sarazni és azt is a jobbnak mondható úton és ki is értünk az Ördöngősi aszfalt útra.

Mi most a másik irányba mentünk tovább

 Ezen haladtunk, de nem túl sokat. A majort elhagyva balra fordul az út, majd fokozatosan szűnik meg a beton és veszi át helyét a sár. Próbáltunk a szélén menni  az útnak, de tekintettel arra, hogy ezeket az utakat előszeretettel használják a traktorok és egyéb munkagépek nem könnyű még ott sem a haladás. A következő pihenőt a hosszú egyenes szakasz mellett elterülő kisebb réten tartottuk. Tovább haladva egy csatorna/kanális partján kellett menni jó hosszan, majd egy dupla bal-jobb-bal-jobb kanyarkombinációt követően végre újra aszfalton koptathattuk a bakancsokat, immár  abban a tudatban, hogy szűk félórán belül közigazgatásilag Derekegyházhoz tartozó Tompahátra érkezünk. Így is lett, azonban a helyi vegyesboltot csak kívülről vehettük szemügyre, a kocsma meg már rég bezárt ezen a településen is. Szerencsére az alföldi kéktúra pecsétje kívülre, az ablak keretére került felszerelésre, így korlátlanul elérhető. Itt ismét feltöltöttük elemózsiával az erőtartalékokat és indultunk is tovább Ótompahát felé.

Ördöngős major, ahol szállást is talál a fáradt vándor

Giga-mega öntöző rendszer 

Romos épületek a tompaháti út mentén

Gyöngytyúk sokadalom

Érkezük Tompahátra

A helyi vegyesbolt mint pecsételő hely

A változatosság kedvéért ismét szántóföldek mellett/között kellett haladni… már amennyire ez sikerült. Bár hozzáteszem, hogy ezt a típusú sarat így utólag szó bevállaltam volna másnap is, de erről majd később. Időközben azért a Nap is elkezdett lefelé menni; mire beértünk Ótompahátra, már elmúlt 16 óra, vészesen közeledett a napnyugta időpontja.  A gyakorlatilag egy utcás kis falun átmenve értük el a Derekegyház- Nagymágocs közötti aszfalt utat, amely mellett kényelmesen a kerékpár úton folytattuk a napi cél felé. Nem mentünk be azonban egyenesen Nagymágocsra, hanem szűk 1,5 kilométer után,  a betonúton átkelve ismét földútra váltottunk, de ennek az állapotával már nem volt gond. A látási viszonyokkal viszont már kezdett az lenni, mivel a lenyugvó nap utolsó sugarai is tovatűntek mire a helyi szennyvíztelephez ért csapatunk. Itt volt ugyan közvilágítás, de a Szentesi útig hátra lévő kb. 150 méteres, erősen dzsindzsás, kidőlt fákkal tarkított szakaszon már sötétben bóklásztunk, mert a fejlámpát senkinek sem akaródzott felvenni erre a kis időre. Gyakorlatilag a várost jelző táblánál bukkantunk elő a trükkös szakaszról és innen már nem volt messze a kastélypark bejárata sem. Pecsételni a portán kell; belépve az épületbe bal kéz felé található a bélyegző. Ugyan sötét volt, de azért elsétáltam a kastélyhoz, amely jelenleg szociális otthonként üzemel, és készítettem pár képet.

Ótompahátra érve a Nap az utolsó sugarait küldte felénk

Itt is lekéstük a nyitva tartást

Irány Nagymágocs a kerékpár úton

Nagymágocsi kastély

Eztán elköszöntünk a csapat két tagjától akik csak eddig jöttek velünk és elkezdtük felkutatni a szállást. Ez nem ment olyan könnyen, mert nem volt tudomásunk róla, hogy az eredetileg turista szállóként is funkcionáló és a Felicián atya helytörténeti gyűjteményt is tartalmazó műemlék épületet felújítják, ezért kicsit tovább kell még menni a kijelölt szállásig. Hármunk számára hatalmas volt az épület és sajnos kissé hideg is, mivel a fűtést feltehetőleg csak érkezésünk előtt nem sokkal vehették fel. Gondunk akadt a vacsora beszerzésével is. A helyi bolthoz, ami vagy 2 km-re volt tőlünk már senkinek nem volt kedve elmenni, így szállásadónk javaslatára egy orosházi pizzériából (La Rosa) rendeltünk. Na ezt a hibát senki ne kövesse el! Az hagyján, hogy az ígért 1,5 óra helyett 2 és negyed óráig tartott kihozni a pizzákat- amelyek nem voltak már melegek-, de csak fizetés után szembesültünk vele, hogy különböző rejtett költségeket számoltak fel..az 1450 Ft-os pizza így került végül bő 2000 FT-ba. Írtam nekik facebookon, hogy véleményem szerint ez nem egy becsületes hozzáállás, de válaszra már nem méltattak.

Miután ettünk, ittunk, fürödtünk egyet hamarosan nyugovóra is tértünk, mert másnak fél 7 tájban már indulni szerettünk volna tovább Szarvas felé.