2022. február 27., vasárnap

II. Kéktúra nap: Bódvaszilastól Rakacaszendig

A Magyar Természetjáró Szövetség 2020.10.10. után második alkalommal rendezte meg a kéktúrázás ünnepeként életre hívott Kéktúrázás napját a tavalyihoz képest egy nappal korábban, de ugyanúgy abban a hónapban aminek a rövidítése megegyezik a legnépszerűbb kéktúrával, azaz az OKT-vel :) Amíg viszont tavaly csak az említett túraútvonal akkor még szűk 1170 km-ét osztották fel nagyjából azonos szakaszokra, addig 2021-ben már a teljes kört, így az Alföldi kéktúra és a Rockenbauer Pál Dunántúli-kéktúra távja is bekerült a programba. A túrázók ezen a napon egyúttal hivatalos rekordkísérletben vehettek részt azáltal, hogy az Országos Kékkör majd 2600 km-ét egy nap alatt járják be. 
Idén a kéktúra ellenőröket is felkérték egy-egy szakasz vezetésére. Ketten, Herczeg Antallal alias Tónival a Bódvaszilas - Rakacaszend szakaszra esett a választásunk, többek között azért is, mert ez a szakasz mindkettőnk második teljesítéséből hiányzott. Ezt követően, még szeptember elején elkezdtük szervezni a logisztikát, mert tisztában voltunk azzal, hogy bár nem a legfrekventáltabb szakasz a miénk, nagyobb számú érdeklődés esetén könnyen pofára eshetünk például a szállásfoglalással. Ez utóbbira azért is volt szükség, mert másképp csak meglehetősen korai keléssel tudtunk volna leérni Bódvaszilasra 7:45-re még autóval is. Hiába gondoltam viszont, hogy időben elkezdtük a keresést, mert az elfogadható árú szállások közül sem Bódvaszilason, sem Rakacaszenden vagy annak közelében nem találtunk megfelelőt. Végül Szendrőn a Vár-lak vendégháznál jártunk sikerrel, és utólag mondhatom, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy így sikerült; valószínűleg vissza is térünk még ide. 
Tóni és barátai, Gábor és Annamari már péntek kora délután útnak indultak, mi az ismerősömmel,  Katival csak estefelé tudtunk nekivágni az útnak. Az M3-ason történt baleset miatti elterelés következtében kissé meg is csúsztunk, így mire megérkeztünk Tóniék már a ház alatt lévő történelmi borospincéből másztak elő, persze csak képletesen mondva. Miután szállásadónk, Fóris Antalné Irma - aki nem mellesleg a Szendrői Közművelődési Központ és Könyvtár megbízott igazgatója- megmutatta a házat és rendeztük a piszkos anyagiakat, mi is csatlakoztunk a többiekhez egy kis bor kóstolóra, amit fia, Gábor tartott nekünk. Jó hangulatban kerültünk elő a mélyből, de mivel már bőven elmúlt tíz óra is, a zuhanyzást és egy gyors másnapra vonatkozó egyeztetést követően birtokba is vettük fekhelyünket. 

Kóstoló a pincében

Szombaton, a túra napján is korán kellett kelni, mivel mielőtt Bódvaszilasra mentünk volna, le kellett tenni az egyik autót Rakacaszenden, hogy a nap végén ne kelljen a kevés lehetőséggel bíró tömegközlekedésre hagyatkozni. Napsütéses, de meglehetősen hideg reggelre ébredtünk, bizony a mínuszba is belenyalt a hőmérő higanyszála. A startul szolgáló bódvaszilasi vasútállomáson már gyülekeztek a túrára regisztrált sporttársak. Bevallom kicsit izgultam is, mert egyikünk sem vezetett még túrát, pláne nem ennyi embernek, de gondoltam nem lehet ez olyan bonyolult. A bő 23 km-es táv és hozzá párosuló 620 m körüli szintemelkedés a combosabb túrák közé emelte ezt a szakaszt. Viszont úgy voltam vele, hogy ha az emelkedőkön be is lassulunk, időben oda fogunk érni Rakacaszendre a 3 óra után pár perccel induló buszhoz, mert bár nekünk meg volt oldva az visszautazás, úgy sejtettem -és ez be is igazolódott- hogy lesznek akik kénytelenek a tömegközlekedésre hagyatkozni. Viszont azt már Bódvarákón megtanultam, hogy majd 30 fővel nem olyan egyszerű a képlet, ahogy azt Móricka elképzeli. De erről majd később. Indulás előtt tartottam egy gyors névsor olvasást, majd beizzítottam az MTSZ-től kapott GPS-t, mellyel a "műveleti központban" is láthatták, hogy merre is járunk éppen; erre a már említett rekord kísérlet miatt is szükség volt. Természetesen a kötelező csoportkép sem maradhatott el mielőtt nekivágtunk volna a távnak. Lelkesen indult meg a csapat - elől jómagam, hátul pedig Tóni felügyeletével-, bár ebben lehet közrejátszott az is, hogy így 8 óra magasságában is csak 2 fok volt. 

A kezdő pecsét a helyén :)

Indulásra készen 

A vasútállomástól a Kossuth utcára, majd onnan a bal kéz felé nyíló Ady Endre utcára tértünk a focipálya irányába haladva. A vasúton való átkelést követően következett a számomra is új szakasz. Az első bejárásom során még a régi ipari vágány mentén vitt a jelzés és két nem túl biztonságos hídon is át kellett kelni. Jómagam egyébként élveztem, kalandnak fogtam fel, de elismerem, hogy a mostani vonalvezetés jóval biztonságosabb és karbantartás szempontjából előnyösebb. A Bódván való átkelést követően az Esztramos-hegy lebányászott, csonka tömbje felé gyalogoltunk, amely még ezen valójában is lenyűgöző látvány. A Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatban is bemutatott Rákóczi- barlang  bejáratával szemben lévő fedett padoknál bevártuk egymást, de sokáig nem ácsorogtunk, mert árnyékban még hűvösebb volt mint a napon.

Bódván innen...

Iszkol a bambi




Bódván túl...


Az Esztramosnál

Szerencsére már nem volt messze a következő pecsételő pont a Szabadság út 23. szám alatti ház kapuja melletti kerítésen. A nap sztárvendége, Németh Tamás - alias Heyjoe, a heyjoe.hu túratervező oldal atyja - és hűséges túratársa Csilla az előre megbeszélteknek megfelelően már vártank minket a szomszédban lévő vendégház/ kávézónál. A megszépült épület szintén újdonság erejével hatott számomra, mivel anno 2017-ben még sokkal rossz állapotban volt. Érdekes volt látni a sorban állást a bélyegzőhöz, el is tartott egy darabig mire mindenki végzett. A reggelire is itt kerítettünk sort. Eközben Tamásékkal régi ismerősként beszélgettünk, a többiek közül többen pedig betértek a kávézóba egy napindító feketére. Kissé aggódva pillantottam rá az órára és azt láttam, hogy itt bizony alaposan megcsúsztunk. Mivel ráadásul a következő kilométereken a túra összes szintemelkedéséből a javát rögtön le is kellett tudni, a csapat egy részét előre is küldtem jelezve hogy majd utolérjük őket a még kávéra várókkal. Végül a végével mi is elindultunk a többiek után; Tamáséktól - akik ásványgyűjtésre szánták a napot- egy utcával odébb köszöntünk el.

Sorban állás a bélyegzőnél

Heyjoe (Tamás) ellenőri koszorúban :)

A mai napot MiniMe sem hagyhatta ki :)

Kedélyesen megreggeliztünk..jól el is ment az idő :)

Bal kéz felé elhagytuk az Avilai Szent Teréz templomot, majd hamarosan Bódvarákó határát is. Kb. 500 métert még aszfalton haladtunk egyenesen egy álltartó telep felé. A bocik élvezték a téli nap fényét, ők nem fáztak annyira. Tónival ketten tudtuk viszont, hogy nemsokára mi sem fogunk. A telep istállójához érve, még előtte balra térít a jelzés, majd miután félig megkerüli az épületet,  ismét bal kéz felé vezet be az erdőbe. Itt kezdődik a tánc, és vele együtt az emelkedő. Először még óvatosan, elviselhető módon, de aztán rendesen bemutatkozik a Szalonnai- hegység, melynek területére léptünk. Ki-ki a maga tempójában araszolt felfelé, az edzettebbek gyorsabban, mások lassabban gyűjtötték a szinteket, de végül mindenki felért a Balogh Pál- barlang melletti nyeregbe. Innen már nem volt messze a mai nap következő látnivalója, a kicsi, de kötelező kitérőt jelentő Martonyi pálos kolostor rom, ahol a következő evős-ivós pihenőt is tartottuk. A 14. század dereka táján épült kolostor az egyik legjobb állapotban lévő a kategóriájában. Jelenlegi állapota a 20 éve elkezdődött, jelenleg is tartó felújítás eredménye. Jól esik itt a pihenés a fáradt vándor számára. Mi is szívesen maradtunk volna még, de már negyed 12-re járt az idő, menni kellett tovább. 

Avilai Szent Teréz templom



Egy kis pihenő az emelkedőn


Küzdős az emelkedő, de szép az erdő


Martonyi pálos kolostor





A gerincen haladva a szintemelkedés már elhanyagolható volt, mire pedig a Mile-hegyhez (405 m) értünk, már csökkenni kezdett a tengerszint feletti magasság. A keleti irányt tartva előbb a Nagy- Rednek- völgyön, majd a Szent János- völgyön haladtunk végig mire megérkeztünk az aszfaltcsíkhoz, amely következő pecsételő pontunkhoz, Tornabarakonyra vezetett. Vártam már, hogy megérkezzünk, mert kíváncsi voltam mit szól a csapat ahhoz a kis meglepetéshez amit sikerült összehozni számukra. 2017-ben, a pünkösd előtti szombaton jártam itt, de sajnos a templom zárva volt; egy arra járó hölgytől tudtam meg, hogy a misét már pénteken megtartották, mivel az atya több helyre is be van osztva. Hogy idén ne maradjon ki a templom látogatás, már szeptember elején megkerestem e-mailben a települési Értéktár vezetőjét, Jenei Editet, aki készségesen segített és biztosított afelől, hogy meg tudjuk majd nézni az épületet belülről is.  Aznap - mivel ő is túrázott - nem tudott jelen lenni-, de hála Lukács Emesének csapatunk egy nem is olyan kis vendéglátásban is részesült a Levendulás háznál. Üdítő, kávé, gyógynövényes tea, édes és sós sütemény várt bennünket. Jól fel is tankoltunk, a még hátra lévő néhány kilométerre. Közben Emese elmesélte, hogyan is szeretett bele budapestiként a vidékbe és Tornabarakonyba, majd bélyegzőhely felé haladva büszkén mutatta meg nekünk saját házát. A házat, ami talán az utolsó eladó ház volt a faluban. Hála ugyanis a Baráti Kör Tornabarakonyért Egyesületnek ez a kis zsákfalu nem, hogy megmenekült az elnéptelenedéstől, de még fejlődik is! A 2011. évi népszámláláskori 13 fős lakossága -melyből csak néhány fő volt az állandó lakos- mára már 31 fősre hízott, ezzel pedig a Top 5 legjobban népesedő település közé is bekerült. 

A Nagy- Rednek- völgyben


Szent János- völgyben

Megérkeztünk Tornabarakonyba a Levendulás házhoz


Csoportkép a jóllakott napközis csoporttal :)

A templomban nem más mint Tornabarakony polgármestere, Molnár János várt bennünket. Sajnos ide három túratárs már nem tudott bejönni, mert el kellett érjék a buszt Rakacaszenden, de a többség szerencsére maradni tudott. Szépen megtöltöttük a padsorokat és élvezettel hallgattuk végig a polgármester úr előadását, melyben nem csak az épület, de a település történetéről is mesélt, megemlítve a már állandóvá vált helyi programokat mint például Gömör-Tornai Népművészeti találkozó, a különböző táborok vagy a falunap. Számomra új infó volt az is Szőce mellett például itt is nyílik a mocsári kockás liliom a Barakonyi- patak medrében. Nehezen indultunk tovább, főleg, hogy ilyen szívélyes vendéglátásban volt részünk, de Rakacaszenden is várt még látnivaló, amit szerettem volna, ha belefér a mai napba. 




Molnár János polgármester úr élvezetes előadást tartott nekünk




A falu egyik legrégebbi lakója, Juliska néni, aki ma is aktívan részt vesz a közösség életében


Eredetiben fennmaradt oltárkapu, amely a következő képen látható kereszttel a templom padlásáról került elő a felújításkor



A hátra lévő szűk 4 kilométer már nem tartogatott különösebb kihívást számunkra, annál inkább kényeztetett viszont szebbnél szebb panorámákkal a vidékről. Rakacaszenden a vegyesboltnál pecsételtünk és elkészült a záró csoport fotó is, mivel páran innen már indultak az autókhoz, illetve haza. Sokan viszont még eljöttek a műemlékvédelem alatt álló, 12-13. században épült, festett mennyezetű református templomhoz, melynek kulcsa egyébként a Fő út 7. szám alatti lakóház nyári konyhájának falán lévő kéktúra bélyegző mellett található. Cserébe a lehetőségért némi adományt is adtam az itt lakó hölgynek, aki a templomot is gondozni szokta. Személy szerint már láttam az épületet belülről is, de ami szép azt szívesen megnézi az ember többször is, márpedig a festett famennyezet és a középkori freskó töredékek miatt mindenképpen kiérdemli ezt a jelzőt. A kéktúra nap itt a templom előtt ért véget. Megköszöntem a részvételt a túrázóknak, majd jó utat kívántunk egymásnak és ők elindultak hazafelé. A reakciókból azt szűrtem le, hogy jól érezték magukat :)




Érkezünk Rakacaszendre

Itt a vége, fuss el véle...vagy mégsem? :)


Jó páran még a református templomhoz is eljöttek


Azt hiszem ezt sem bánták meg :)

Tónival a napot az edelényi Sörház étteremben zártuk egy jól megérdemelt vacsorával. A túra hétvége viszont még nem ért véget számunkra, ugyanis - ha már erre jártunk- vasárnapra beterveztük a Putnok - Aggtelek szakaszt is. A jól sikerült túranap után elégedetten tértünk nyugovóra, bár mosolyunk nem volt őszinte a másnap hajnali négyes keléskor. A folytatásban erről a túranapról is írok majd.










2022. február 8., kedd

Rákóczi nyomában: III. rész

 Hollóházától Füzérig

Mivel vasárnapra már csak egy nyúlfarknyi maradt hátra a távból Füzérig nem keltem túl korán, elindulni is kicsivel fél nyolc előtt sikerült csak. A Vadász söröző melletti kisbolt a mai napon zárva volt, de maradt még remény a reggeli beszerzésére, mégpedig a Porcelán gyárral szemben lévő emeletes házak aljában lévő vegyes/ élelmiszerbolt. Ez tényleg nyitva is volt (8-tól 10-ig), így nem maradtam reggeli nélkül. A fonott kalácsot és hozzá a kakaót a buszmegálló lépcsőjén fogyasztottam el, a régi Országos Kéktúra tábla alatt.

Újra a múzeumnál és a gyárnál

Régi OKT emlékmű és tábla

Vasárnap is nyitva :)

Az energiatartalék feltöltését követően kényelmes tempóban belevágtam a mai túrába. A település végét jelző tábláig a Károlyi úton, majd a mellette párhuzamosan futó kerékpár úton haladtam. Miután ez utóbbi véget ért, még egy keveset az aszfalton vezetett a jelzés, majd betért bal kéznek az erdő felé. Az itt található panzió épülete mögött fordul Füzér felé, észak-keleti irányba az ösvény és szép lassan el is kezd emelkedni. Nagyon hangulatos volt reggel a hűs erdő, vidám hangulatban, madárcsicsergés kíséretében haladtam a cél felé. Magával ragadó látvány volt, amikor a fák közül kiérve a platóra, szemeim elé tárult a Füzéri vár fehér tömbje.


Viszlát Hollóháza!

Ezen a rövid szakaszon kissé besűrűsödött a növényzet

A zempléni erdőnek valahogy van egy külön varázsa


Füzéri vár

A Nagy- padnál ismét csatlakozott a piroshoz az Országos kéktúra sávja. Innen már pikk-pakk beértem Füzérre, ahol a Szent István római katolikus templom harangjátéka köszöntött háromnegyed tíz tájban. Mivel a buszom csak 12:25-kor indult Pálházára bőven volt még időm kicsit körülnézni a településen. Jártam már itt persze, de akkor csak a várat néztem meg, és kimaradt többek között a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatból is ismert, festett fakazettás mennyezetű református templom is. 

Kötelező váras szelfi :)

Szent István templom 

Sajnos csak ilyen képet tudtam készíteni a belsejéről



Útban az említett reformtus templom felől jó néhányan jöttek velem szembe ünneplőbe öltözve. Tíz óra múlt pár perccel, most érhetett véget a mise. A kapu már zárva volt mire odaértem, de szerencsére a ház ahol a kulcsokat őrzik csak egy köpésre van, a szomszéd utcában. Az úr aki visszakísért a templomba elmondta, hogy egy ideje már nem adják csak úgy oda a kulcsot, mert egyszer egy nagyobb csapat jól összekoszolta az épületet a saras bakancsaikkal, majd továbbálltak mintha mi sem történt volna. Mesélt aztán a templom történelméről és a közeljövőben esedékes pályázati pénzből történő további renoválásról is. Miután befejezte és elkészültek a fotók is, éltem a lehetőséggel és vettem három hűtőmágnest is, melyek a mennyezet kazettáit "utánozzák". Végül megköszöntem az előadást és továbbmentem a közeli tájházak irányába, melyek anno szintén nem fértek bele az időbe.



Készítette: Pandák Mihál







Hűtöm legújabb ékkövei :)

A Tájház portákon belül két lakóépület található. Az első egy úgynevezett Múltidéző ház, melyben az egyik szoba az 1910-es évekre, a másik pedig az 1970-es évekre jellemző tárgyakkal van berendezve. Közöttük található egy konyha és egy fürdő is, szintén az adott kor szellemének megfelelő eszközöket vonultatja fel; van itt többek között fatüzelésű bojler is. 

Az úgynevezett "retró tájház"



Ízelítő az 1910-es évekből




Az 1970-es évek közepe táján itt jellemző berendezés

A hölggyel, aki a tájházakat vezeti kicsit beszélgettem is, miközben megnéztem a szobákat. Említettem neki, hogy a Másfélmillió lépésben nagyon tetszett a Füzért és a drótostót bácsit bemutató rész; Milyen érdekes - mondtam -, hogy ma mára már ez a mesterség is kihalt. Ekkor jött a meglepetés, ugyanis kiderült, hogy az említett bácsi a hölgy nagypapája volt! Apukája még értett valamicskét a mesterséghez, de fiú testvére már nem, így vele végérvényesen kihalt a mesterség a családból. A telken található másik, klasszikus tájház 1879-ben épült, kő alapokra, sárba rakott kőfalazattal. Érdemes ezt is megnézni, szépen fel lett újítva 2015-ben.

Az 1879-ben épült tájház




Miután megköszönve a lehetőséget elbúcsúztam a hölgytől ideje volt, hogy a végére járjak magának a túramozgalomnak is, hiszen az utolsó - vagy ha úgy tetszik első- jelzés a vár bejáratánál várt rám. Magába a várba nem mentem be, csak a kapun túl lévő ajándékboltba, ahol beütöttem helyére az utolsó, füzéri sárkányos bélyegzőt. 2017-ben még nem gyűjtöttem a turista érmeket, de most megvettem a várt ábrázoló, 96. számút is. 

Az utolsó/első piros jelzés :)

Füzéri vár bejárata

Újabb darab a gyűjteménybe

Innen már a buszmegálló felé mentem le, de mivel egy kis időm még maradt, betértem a központban a vár látogatóközpontjába is. Vesztemre, mert csak sikerült itt is vennem egy kis szuvenírt. Az "Egy a természettel" kiállítás helyi kiadását már nem néztem meg, de kihasználva lesifotós képességemet, egy fotót azért készítettem róla :)


A füzéri csuszka :)

Füzéri vár látogatóközpont

Arany oroszlános váras póló :)

Egy a természettel...

Hazafelé Pálházán kellett átszállnom egy másik buszra. Amíg erre vártam pont beérkezett az állomásra a kisvasút, így az is meg lett örökítve. A mellette lévő Perlit múzeumra is sor fogok keríteni egyszer, ha a környéken lesz dolgom.





A Pálháza és Rostalló között haladó kisvasút az egyik legrégebb óta működő vonal

Sátoraljaújhelyen különös érzés volt az Országos Kékkör befejezését követően szűk egy hónappal belépni a vasútállomás termébe, valahogy önkénytelenül is mosolyra húzódott a szám, jó volt újra itt lenni. A három nap alatt összesen több mint 70 kilométert tettem meg, 2600 méter körüli szinttel és még jobban megismerhettem az egyik kedvenc hegységem, a Zemplént. Egy biztos, sokszor vissza fogok még térni ide, mert egyrészt rengeteg dolog van, amit még nem láttam, másrészt pedig egyszerűen csak jó itt lenni :)

Még visszatérek :)