Mordor nem tágít

Avagy, hogyan nem másztuk meg a Fehér-tavi csúcsot

Biztos sokan ismerik Bödőcs Tibor klasszikusát, amikor a jól felkészült házigazda a haverja kifogására - miszerint ő autóval van,s ezért nem ihat-, csak annyit mond: "De hát..... ez pálinka!" Ennek analógiájára mindössze ennyi is elég lett volna, hogy igent mondjunk a felhívásra, miszerint akarunk-e menni a Fehér- tavi csúcs mászásra, hogy: "De hát.. ez Tátra!" :)

Aki egyszer is járt már a Magas- Tátrában, a világ legkisebb magashegységében, az visszavágyik oda. Lenyűgöző, hogy egy olyan viszonylag kis helyre milyen sok csúcs zsúfolódott össze; elképzelni is nehéz micsoda erők működhettek közre a főleg gránitból álló hegység kialakulása, mai képére való formálódása során. 

Ami a Fehér- tavi csúcsot illeti, tavaly már próbálkoztunk a meghódításával. Pontosabban próbálkoztunk volna, ha nem borítja be szinte egész Európát egy olyan frontrendszer, aminek hála a magashegységekben nem egy helyen fél méteres hótakaró alakult ki, így szeptemberben. Végül a sógoroknál jártunk a Schneeberg 2076 méter magas csúcsán, ahová nem csak feljutni nem volt egyszerű az ott meg is maradó hó miatt, hanem lejönni is, a majd 70 km/h-ás szél okán.

Na majd idén!- gondoltuk; Egy túróst- gondolta ismét az időjárás. Hiába áldoztunk fekete kakast a Nagy Manitu oltárán, imáink ezúttal nem kerültek meghallgatásra, és az idő csak nem akart jobb lenni, sőt..pont hétvégére, és- csak hogy érezzük a törődést- pont szombatra lett olyan idő, ami normál esetben november végén szokott lenni. De hát a Magas- Tátrának amúgy is saját mikroklímája van, így csodálkozni lehet ezen, de sokat rágódni nem érdemes :)

Pénteken, amikor kiutaztunk Poprádra még nagyon jó idő volt, utolsó napját élte a vénasszonyok nyara Budapesten 30 fok körüli hőmérséklettel, de odakint sem volt kellemetlenül hűvös még este kilenckor sem. Másnap reggelre viszont megérkezett a beígért hidegfront és csúnya szürke felhők lepték el az eget, feltámadott a szél is. Konvojunk útközben megállt Ótátrafüreden, ahol egyik túratársunkat vettük még fel, aztán meg sem álltunk Tátralomnicig. Itt már totál ködben volt minden, nem volt túl nagy a látótávolság, és parkolóhelyet sem kellett keresni; pár autó állt csak az arra kijelölt helyen. Megvettük a retúr jegyet a lanovkára fejenként 24 euróért, mellyel a Kőpataki-tó (Skalnaté Pleso) állomásig mentünk, útközben egyszer át is kellett szállni a kisebb, 4 fős kabinból, a nagyobb, kétszer ekkora kapacitásúba. Kb. 900 méteres szintkülönbség leküzdése közben a tájból konkrétan semmit nem láttunk, tejköd volt körülöttünk, és ez így volt 1768 méteren is amikor kiszálltunk. 

Útban a lanovka felé

Itt még hellyel-közzel őszinte volt a mosolyunk 

Itt már annyira nem (Chata Encian)

A Chata Enciant megkerülve előbb egy hídon keltünk át a meglehetősen alacsony vízállású Kőpataki-tó lefolyása felett és a piros sávon kezdtük meg kisvártatva az emelkedést észak- nyugati irányban. A törpefenyves még egy darabon kísért bennünket, de amikor egy kilencven fokos jobb kanyart leírva, észak-keletnek fordultunk már átvette az uralmat a Magas- Tátrában jól ismert kőtenger.

Át a hídon; irány Mordor :)

A gyűrű szövetsége :)

Még ez is őszinte mosoly..na de majd később :P

Kőtengeren át vezet az út

Majdnem elfelejtettem említeni, hogy természetesen már a startban is esett, de akkor még - mivel ott + 6 celsius fok volt- csak eső, viszont közelítve az 1900 méteres tengerszint feletti magassághoz ez kezdett szépen lassan átváltani havas esőbe, később pedig havazásba. A felhők szinte teljesen körbevették a hegyet, csak néha-néha nyílt egy kis kilátás felfelé, a fölénk magasodó bércekre, a völgybe nem lehetett lelátni.

A lomnici háromszög :)

Az 1900 méteres magasság vonaltól nehezen szabadultunk, sőt egy ideig alatta, 1880 méter táján haladtunk, nagyjából szintben. Aztán elkezdődött a szerpentinezés és az emelkedés. Rákapcsolt a szél is és megpróbált minket megtörni azzal, hogy az arcunkba fújta a havat. De kemények voltunk! Többek között azért is, mert idő közben nulla fok környékére esett a hőmérséklet, így kissé fagyoskodhattunk. Ekkor már tudtuk, hogy Mordor bizony nem viccel, és csak nagy küzdelem árán érhetjük el a célt. 

Egy kis hó meg is maradt

Nem ilyen lovat akartam anyám! :)

A Morgás- hágónál már 2000 méter felett jártunk, és habár pára volt, köd, szél és havazás, azért néhány pillanatra nyílt némi kilátás a szemben lévő csúcsokra- köztük a Fehér- tavira is-, illetve a zöld tavi menedékház is felsejlett lent a völgyben. Rövid tanácskozás után eldőlt, hogy eredeti célunkat a mai napon nem fogjuk elérni, de, hogy ne maradjunk kétezres csúcs nélkül, úgy határoztunk, hogy az egy köpésre lévő, 2037 méteres Nagy- Morgást (Velká Svistovka, vagy ószlovák népnyelven: Velká Morr-Morr :) ) bevesszük. Pár percen belül már fent is álltunk a csúcson álló kis keresztnél, ahol természetesen fotózkodtunk és elfogyasztottunk némi elemózsiát, illetve csúcs csokit.

Előbukkant a Fehér-tavi csúcs is rövid időre

Lent a völgyben a Zöld-tavi menedékház

Nagy- Morgás- 2037 méteren

A csúcson sem töltöttünk el túl sok időt a mostoha körülményekre tekintettel, pár perc után elindultunk lefelé. Ekkor vettünk észre közvetlenül a csúcs alatti kis sziklaüregben egy geoládát, melynek két kis cukorkával gazdagítottuk a tartalmát. Visszatérve az elágazáshoz ismét tanácskoztunk, hogy hogyan tovább: vissza a lanovkához, vagy kíséreljük meg a lejutást a menedékházhoz és onnan egy hosszabb, de talán simább úton menjünk vissza a felvonóhoz. Végül- így utólag mondhatom, hogy sajnos-, a lelkesedés győzött a józan ész felett és elindultunk lefelé. Már az elején lehetett érezni, hogy ez bizony nem lesz jó ötlet, mert a hegyoldalt ahol mentünk pont telibe kapta a hóvihar, így olyan volt mintha ruhástól zuhanyoztunk volna. Ezen a ponton kezdték megadni magukat a technikai öltözetek és a bakancsok is. Mert hiába a jó minőség, van az a vízmennyiség, amit a legjobb, legdrágább cuccok sem képesek elviselni és beáznak. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, a hóból átment esőbe, viszont a szél nemhogy csillapodott volna, hanem egyes pontokon még erősebben is fújt. Bevallom, hogy itt már kissé megtörtem, és nem kalandvágyból, hanem túlélésre játszva mentem tovább. Félreértés ne essék, nem voltunk életveszélyben, de bizony alaposan átáztunk, és ilyenkor különösen kellemetlen tud lenni a szél, ami még rá is fújja a nedves ruhát az emberre. Már eléggé lent jártunk, de még a láncos szakasz előtt, amikor viszont a túravezetőnk meghozta az egyetlen logikus döntést a jelen helyzetben, vagyis hátra arcot vezényelt. Ez akkor persze nem esett jól, mivel többek szeme előtt már a menedékházban elfogyasztandó káposzta leves lebegett. Viszont figyelembe véve, hogy már az sem volt biztos, hogy a láncos szakaszon át tudunk kelni a szakadó eső miatt keletkezett spontán vízfolyások miatt; illetve ha ez sikerül akkor a menedékházat követően kb. 12 km-en kapjuk az arcunkba a jeges esőt, bizony még mindig a legjobb alternatíva volt.

Mordor ezúttal sem kért a gyűrűből..de egyszer lenyomjuk a torkán :)

Amikor visszaértünk a hágóba meglepetten tapasztaltuk, hogy odaát mennyivel barátságosabb lett az idő. No, nem kell verőfényes napsütésre gondolni, de már nem esett annyira és mintha a szél ereje is gyengült volna. Ez persze rajtunk már sokat nem segített, de legalább nem is rontott a helyzeten. Kissé elcsigázva bandukoltunk visszafelé a köveken; mindannyian vágytunk már a száraz érzésre. Útközben még abban a kegyben is részesültünk, hogy kis időre leláthattunk a völgybe is, és mire visszaértünk a Kőpataki- tóhoz, már a Lomnici- csúcs is előbukkant rajta a csillagvizsgálóval.

Kiderült kicsit az idő

Lomnici- csúcs - 2634 m

Szegény macit megcsonkították; 2 hete még egyben volt túratársunk szerint

Miután pár kép azért készült a 2634 méteres csúcsról meg is rohantuk a lanovkát, mert mielőbb le szerettünk volna érni. Az átöltözés- fülke és egyebek híján- az autók mellett történt. Én bizony még boxeralsót is cseréltem; valami hasonló érzést élhetnek át a babák is, amikor tiszta pelust kapnak :) Ezután ígéretünkhöz híven visszaszállítottuk túratársunk a Csorba- tóhoz. ahol immár szárazon ettünk egy nagyon finom ebédet, hogy mindenkinek helyre álljon a lelki békéje. Fizetés után el is indultunk haza, de Poprádnál még integettünk egy utolsót az idő közben a felhőkből előbújó Mordor..akarom mondani Magas- Tátrának, ami reméljük legközelebb kegyesebb lesz hozzánk már ami az időjárást illeti.

Erőleves a testnek és léleknek 

Liptói finomság :) 

Bye- bye Tátra, kitoltál Velem :)

Balatonfüredtől Badacsonyig II. rész

Befejező nap

Másnap a korán kelés legalább olyan jól esett, mint amikor az ember a kis lábujjával megtalálja az ágy lábát a sötétben. De nem volt idő nyavalyogni, mert el kellett érni a buszt. Így aztán gyors öltözés, némi falatozás a tegnapról maradt pizzából, csomagolás és indulás a megállóba. Kellemes csalódás volt, hogy a vártnál melegebb volt a reggel, így a pulcsit hamar eltehettük, sőt fel sem kellett igazán venni, csak a megállóig volt rajtunk. A busz pár perc késéssel érkezett és egy lélek sem volt rajta; talán maga a sofőr is meglepődött, hogy mit keres két hátizsákos ember a megállóban vasárnap 7 óra előtt :)

Szentantalfán az indulás előtt még szerelvényt igazítottunk, beélesítettem a GPS-t, az órám és indultunk is tovább Zsóka fogadója mellett lefelé a sportpálya irányába. Előbb azonban érintettük a kis kutat és mosót is, melyet 2005-ben állították helyre jelenlegi formájában. Régen nem csak ivóvíz nyerésére szolgálta, hanem itt öblítették ki a ruhákat is a helyi asszonyok, de használták állatok itatására és a tűzoltáshoz szükséges vizet is innen vették. A sportpálya öltözője előtti asztalokon az előző esti mulatozás nyomai látszódtak; biztos nyert a csapat..vagy kikapott, mindkettő ok lehet az iszogatásra :) A jelzés a sportpályák között, majd a fő pálya mellett halad tovább. Kb. 50 méter kitérő a forrás a domboldalban; szépen foglalt, de nekem úgy tűnt nem feltétlen iható a vize. 

Kis kút és mosó "épülete"

Forrás a domboldalban

Nem mertük megkóstolni a vizét

Még egy utolsó visszatekintés Szentantalfára, aztán be a fák közé. Elkezdett emelkedni az út is, de csak érzéssel, amolyan bemelegítő jelleggel. Hamarosan, Tagyon magasságában előtűnt a balatoni panoráma is; ismét meg kellett állapítsam, hogy a magyar tenger a nap minden szakában gyönyörű! Boros pincék és hétvégi házak között fordultunk dél-nyugat felé a jól láthatóan karbantartott, több helyen legyalult földúton, ami egy időre kövesútra váltott miközben jobbra- balra kanyargott a szőlőbirtokok között. Egy hajtűkanyar után értünk el a Tagyon Birtok Baráti Társaság épületét, melyet elhagyva előtt rövid időre északnak fordultunk, majd folytattuk nyugati irányban, immár a Tar-hegyen egyre közelebbről látva a mai nap első "attrakcióját", a Hegyestű Geológiai Bemutatóhelyet.

Panoráma a Tagyon-hegyről

Szemben már látszik a Hegyestű ikonikus tömbje

A Tar-hegyen kezdetben szűk, sziklás ösvényen haladtunk ami nagyon tetszett; úgy érezhettük magunkat, mintha egy arborétumban sétáltunk volna :) Rövidesen kiértünk az aszfaltútra, ami a Hegyestűhöz vezetett. A 337 magas egykori tanúhegy a bazalt bányászat miatt elveszítette kúp alakját, viszont ebből kifolyólag láthatóvá vált az egykori vulkáni kürtő, melyben a kihűlés során oszlop formájában szilárdult meg a bazalt. Kényelmesen lépcsőn juthatunk fel a geológiai bemutatóhely különböző szintjeire. A legszebb kilátás természetesen a csúcsról nyílik, de már a "földszinten" is okosodhatunk; itt egy kőtár található az országban bányászott és fellelhető kőzet típusokból. Az épületben megtekinthető kiállítás csak 9-kor nyit, így azt nem néztük meg, de erre a helyre bármikor szívesen visszatérünk annyira szép :)

Hegyestű, 337 m

Badacsony és a többi "rokon" :)

Kilátás a csúcsról

Szépek és fittek :D

A kőtár néhány köve

 Fájó szívvel, de tovább kellett mennünk. Az ide vezető aszfaltutat egy pár száz méteres, ismét arborétum jellegű rész erejéig elhagytuk, majd vissza is tértünk rá az egyik kanyarjában. Hamarosan becsatlakoztunk a monoszlói útba és ezen egészen az elágazásig gyalogoltunk, ahol egy érdekes, ajtóval is rendelkező buszmegállóban tartottunk egy nagyobb, evéssel egybekötött pihenőt.

Retró buszmegálló ajtóval :)

A Köveskál felé tartó 7313-as úton csak viszonylag rövid ideig kellett mennünk, amit nem is bántunk, tekintettel a viszonylag nagy vasárnapi forgalomra. Balra tértünk le róla és kb. egy kilométer erejéig tartottuk is a déli irányt mielőtt dél-nyugatnak fordultunk. Itt már erdőben haladtunk hosszan, több km-en át egyetlen kanyar nélkül. Viszont ismét hallottunk egy kis szarvasbőgést megnyugtató távolságból :) Kiérve a fák közül előbb egy virágos rét mellett haladtunk el, majd egy egykori, ma már védett területnek számító homokbánya következett mielőtt elértünk volna a Horváth lovastanya épületéig, a Kis-Hegyestű (238m) oldalában. Közben egyre jobban kinyílt a panoráma ahogy "belegyalogoltunk" a tájba, a tanúhegyek birodalmába.

Visszapillantás a Hegyestűre

Mindenfelé gombák; sajnos nem ismerem őket sem :(

Virágos rét mellett; Középtájt a Lapos Hegyes-tető

Tanúhegyek birodalmában

 A lovastanyától már ismét aszfalt út vezetett a következő pecsételő pont, Kővágőörs felé. A jelzés azonban egy ponton balra tért, hogy bemutassa nekünk a helyi kőtengert, amely bár nem olyan látványos mint a szentbékkállai, de azért itt is akadnak szép számmal kisebb-nagyobb sziklaformák.

Kővágóörs, kőtenger

Madáritató :)

Örültünk, hogy beértünk a településre, mert jól esett volna már egy kis hideg üdítő vagy egyéb szomjoltó az egyre jobban bemelegedő időben. Szerencsére a Főszegi élelmiszerbolt vasárnap is nyitva volt, viszont bankkártyával itt is- és elvileg ez az egész Balaton- felvidékre jellemző- csak a MasterCardosok fizethetnek, VISA tulajok hoppon maradnak, ha csak nincs náluk készpénz; előző nap a Zizi pizzériában is ugyanígy jártunk. A pecsét a falu központjában, a templom előterében álló egyik fenyőn található, közvetlenül a Hősök kútja mellett. A pár perces megálló közben vettük észre a szomszédos épület falán azt az márvány táblát, amely Radnóti Miklós nászútjának állít emléket :)

Itt még ruhát is kapni :)

Radnóti nászutas "lakosztálya"

 Kővágóörs után hosszan betonon kell menni, ami nem csak azért tud kellemetlen lenni, mert jó idő esetén felmelegedve vissza is veri még a hőt, hanem mert itt is elég erős forgalommal kellett megküzdeni; többször inkább lehúzódtunk az út szélére, jobb a békesség alapon. Pár km után értük el az 1907 óta működő Kékkúti Ásványvíz (ma már ZRt) telepét, melynek a település felőli részén van a Theodora kút. Ennek vizéből nyomógombos szivattyú segítségével bárki ihat. Ottjártunkkor is érkeztek autósok kannákkal, műanyag palackokkal, de előzékenyen előre engedtek minket, amit ezúton is köszönünk. Kékkúton hosszában mentünk végig szép házakban gyönyörködve; itt is jellemző ami ezen a vidéken máshol is, azaz, hogy a régi romos házakat nagyvárosokból - főleg Budapestről- érkezők veszik meg és újítják fel. A községet a kékkúti kék kút után hagyjuk el Salföld irányába.

Kilátás a Kővágóörs és Kékkút közötti aszfaltról

Frissítő forrás

Kékkút központjában mi egyenesen haladtunk tovább, a kereszttől balra

Érdekes porta

Kékkúti kék kút :)

Szerencsére Salföldre nem az aszfalt úton kell bemenni, hanem az azzal csaknem párhuzamosan, de a major - innen nézve- jobb oldalán futó földúton. A bélyegző a buszfordulóban található táblára került felrögzítésre. Miután pecsételtünk betértünk egy kicsit a majorba és az ajándékboltban beszereztük a róla formázott turista érmet és egy menő, Balaton- Felvidéki Nemzeti Parkos frizbit is :) Kicsit ettünk, ittunk, rendeztük folyó ügyeinket és készítettünk pár képet is mielőtt tovább indultunk a már 28-30 fok körül járó melegben.

Csacsik :)

Bivaly wellness :)

A major bejárata

Pacik :)

Elhagyva a majort egy ideig a zöld sáv jelzéssel együtt haladunk. A melegben bizony nem esik olyan jól az emelkedő szakasz, pláne, hogy elég poros, apróköves úton kell haladni, és ráadásként elhaladt előttünk egy autó is, csak hogy biztosan ne jussunk elegendő oxigénhez. Szerencsére bő 5 perc után már az erdőben vezet tovább az ösvény, ahol már jobbak a körülmények. Igaz ezeket túl sokáig nem élvezhetjük, mert míg a zöld sáv továbbra is a fák közt halad tovább a Tóti-hegy felé, addig mi a kéken délnek tartva a szőlő ültetvények között vagyunk kénytelenek megtenni bő 600 métert a napon. A Csönge-hegy megmászása előtt gondoltam egy kis pihenőt engedélyezek számunkra; Megjött az ebéd!- gondolták a szúnyogok...és alig, hogy letettem a hátizsákom, hogy elővegyem belőle a kólát ellepték a hátam és vedelni kezdtek volna a véremből. Párom jól hátba is vágott, hogy ritkítsa a vérszívókat és el is indult felfelé. Magam is rájöttem, hogy itt max a szúnyogok fognak piknikezni, de én tuti nem. Szép komótos tempóban baktattunk felfelé a szuszogtató emelkedőn, de ahol tudtunk kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltunk, mert gonosz üldözőink bizony nem mondtak le vérünk megcsapolásáról. A csúcs elhagyását követően néhány száz méterrel a kék éles hajtű kanyart vesz, majd egy kis szerpentinezés után elég meredeken indul lefelé. Ha a kanyarban balra térünk a piros sávra, akkor nincs messze a salföldi pálos kolostor rom, amire most nem tudtunk ugyan időt szakítani, de a Salföld 30 teljesítménytúra alkalmával már láttam, ezért merem ajánlani is.

Visszapillantás Salföld felé

Szőlők között

Szúnyog keltető a Csönge- hegyen

Ahogy egy külföldi mondaná: "Bádákszoni" :)

Kiérve az erdőből feltűnik előttünk a Badacsony fenséges kúpja, amin messziről is jól látszik a Kisfaludy kilátó. Eleinte szőlők és hétvégi házak között kanyargunk, majd végül a Káptalantóti úton érünk be Badacsonytomajra. A körforgalom, amit megkerülve egyenesen haladunk tovább szerény véleményem szerint benne van a Top 10-ben azok közül amiket láttam; egy komplett szüretet le lehetne a közepén bonyolítani :) A tópart felé haladva érintjük a Szent Imre templomot is, ami szintén megtekintésre érdemes. Ezután, az I. világháborús emlékmű mellett balra kezdődő Balatoni utcára térünk rá, ami a Balaton partján futó 71-es főútig visz minket. Ez utóbbin kelünk át a vasútvonal feletti hídon, és fordulunk rá a célegyenesre.

Feltűnik a Badacsony

A Tóti-hegy is látszik az útvonalról

A szemfülesek észrevehetik a szőlősorok között a távolban a Csobáncot is a várral.

A díjnyertes körforgalom :)

Szent Imre templom kívülről...

...és belülről.

A hátralévő kb. 2 kilométert sem volt egyszerű megtenni, mert nem csak az utakon, hanem a járdán is nagy forgalom volt, már-már az volt az érzése az embernek, hogy mindenkit levezényeltek a Balatonhoz tekerni egyet. Pszichikai nehezítés volt látni a strandoló embereket a vízparton és a vízben. De kemények voltunk mint Tarzan sarka, és hősiesen, fittyet hányva a körülményekre értük el a fenyőt a vasúti átjárónál, amelyen a pecsétet őrző szelence található. A lenyomat elkészültét követően még volt időnk a vonat érkezése előtt lemenni a kikötőbe is, hiszen hivatalosan ott kezdődik, illetve ér véget a Balaton- felvidéki kéktúra. Sikerült a kikötői jegypénztárban is kérni 1-1 dátumbélyegzést az igazoló lapunkra, így aztán még túl is teljesítettük az elvárásokat. A kötelező kikötős fotók után visszatértünk a vasútállomáshoz és gyorsan kértünk 1-1 jégkását is még a tapolcai gyors érkezése előtt. Ennyi bringást mint amennyi erre a járatra szállt fel még nem láttam; gyakorlatilag a plafonról is csüngtek, közlekedni nem igazán lehetett tőlük. Fáradtan, de boldogan szálltunk le Kelenföldön a vonatról, hiszen újabb túramozgalmat teljesítettünk; páromnak ráadásul ez volt az első.

Mázlisták :)

Feltűnnek a déli parton Fonyód dombjai

Célegyenesben

Az utolsó BFK pecsét a vasúti átjárónál

Célba érkezés :)

Jutalom jégkása; életet mentett :)

Biztos vagyok benne, hogy az összesen négy nap alatt készült fotókat még sokáig nézegetjük majd nosztalgiázva, mert ilyen szép táj kevés van az országban mint a Balaton-felvidék, ami örök szerelem marad :)