2019. január 30., szerda

Télen a Kéken

Ősagárdtól Nógrádig az Országos Kéktúrán

Még karácsony előtt sikerült új bakancsot vennem - a réginek sajnos elkezdett leválni a talpa -, és a két ünnep között fel is avattam egy már hagyománnyá váló, úgynevezett bejgli lejáró túrán. Sajnos nem szereztem túl jó első benyomást róla; a viszonylag rövid, kb. 11 km-es táv ellenére is megnyomta a sarkam. Bölcs túra- mentorom, Marci javaslatára viszont beszereztem egy sarokra is illeszthető zselés párnafélét, így már készen álltam, hogy új esélyt adjak a lábbelimnek.

Valami viszonylag gyorsan megközelíthető helyszínt szerettem volna, így mivel pár hónapja már Dunakeszin lakunk, rövid gondolkodás utána közeli Naszály meghódítására esett a választás; egész konkrétan az OKT Ősagárdtól Nógrádig futó szakaszára. Anno, amikor először jártam be a szakaszt meglehetősen sietnem kellett, hogy elérjem a csatlakozást Vácon; gyakorlatilag az utolsó pillanatban szálltam fel a felsőpetényi járatra, ezúttal viszont kényelmesen elértük a csatlakozást, sőt, még egy automatás kávé is belefért miután megvettük a jegyeinket.

Bő fél órás zötykölődést követően Ősagárdon a Rákóczi utca 51. szám alatti megállónál, kvázi a központban szálltunk le párommal a buszról. Sajnos a kocsma ezen a településen is bezárt, így bélyegezni sem kell már elmenni odáig; a megálló közelében felállított oszlopra szerelt pecsét segítségével igazolhatjuk, hogy itt jártunk. Miközben zajlott a pecsételés az igazoló füzetekbe és a túra jelentésekbe, egy kedves öregúr battyogott ki a szomszéd ház kapuján és szóba elegyedett velünk. A rövid eszmecsere során kiderült, hogy már 85 éves is elmúlt, és anno, még az ötvenes években ő is járt a Naszályon. Hát, az sem ma volt, annyi szent :)

Egy kedves öregúrral a startban

A kocsma helyett itt lehet pecsételni

Miután elbúcsúztunk tőle útnak is indultunk. Azt eddig is sejtettem, hogy Ősagárdon sincs kolbászból a kerítés, de azon meglepődtem, hogy sílécből viszont készült ilyen! Bánkúton már láttam ilyet, de  révén hogy az síterep ott nem olyan rendkívüli ez. Már az első száz méteren kiderült, hogy bizony jó döntés volt elpakolni a hómacskákat is a táskába, ugyanis az utcákon korcsolyázni is lehetett volna, úgy lejegesedett éjszaka. A helyi parknál fel is csatoltuk a csúszásgátlókat és segítségükkel már bátrabban mertünk lépkedni. Mielőtt elhagytuk volna a falut egy disznóvágás mellett haladtunk el, ahol a gazda kedvesen meghívott bennünket egy "hoppára" (pálinkát így még nem kínáltak nekem), de mivel még nagyon az elején jártunk, köszönettel visszautasítottuk azt. Egyébként is tudtuk, hogy nem fogunk majd fázni, ha elkezdünk felkapaszkodni a Naszályra.

Ősagárdon sem kolbászból, hanem sílécből van a kerítés :)

Csúszós, havas utcákon

Dezső levágva; sajnos a "hoppát" vissza kellett utasítanunk :)

Ahogy elhagytuk a települést a jeges szakasz megszűnt, helyét viszont a cseppet sem jobb, olvadó havas terep vette át. Ez ugyanúgy tud csúszni, viszont nekünk most azért jelentett problémát, mert a hómacska éles "karmai" jó mélyen beleharaptak a hóba, így hiába lépdeltünk stabilabban, mégis inkább hátráltatott minket a gyorsabb haladásban, így aztán pár száz méter után vissza is kerültek a hátizsákba. Azt már ekkor sejtettem, hogy túrabotok nélkül igen keserves lesz feljutni az előttünk álló hegyre, így útközben nézelődtem, hátha találok az erdőben a célnak megfelelő ágakat. Végül is sikerrel jártam, így a meredek kaptatót már vadiúj támaszaim segítségével kezdhettem el.




Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esett a felfelé való kapaszkodás, több pihenőt is kellett tartani, viszont a téli erdő látványa kárpótolt valamelyest bennünket. Ahogy közeledtünk a csúcshoz egyre inkább biztossá vált, hogy ezúttal nem mászunk fel a kilátóként funkcionáló geodézia mérőtoronyba, mivel a köd miatt nem látnánk semmit. Szerencsére a Kopár- tetőről észak felé azért még nyílt kilátás a síkra, nem is akármilyen. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a pont is része a Cserhát 500-as csúcsai nevű túra mozgalomnak, így az itt található kód felírásával egyet ki is pipálhatunk a 18-ból. Sőt, a Naszály 652 méteres csúcsára felérve már rögtön kettőt is!  A torony aljába behúzódva magunkhoz vettünk némi elemózsiát és ittunk egy kis teát is, de sokat nem akartunk pihenni, nehogy túlságosan kihűljünk a folytatás előtt. A pihenő közben érkezett meg két futó a csúcsra; egyikük pólóban abszolválta az erőpróbát. Magamban tettem egy-két megjegyzést az általam feltételezett elmeállapotára, de hát nem mindenki olyan puding mint én, aki még aláöltözetben és kabátban is fázik télen :)


Kilátás a Köves-tetőről

Kicsivel fentebb még szebb a panoráma 
A csúcs közelében; téli hangulatkép


           
Az egyik "elvetemült" :)
                                           

Lefele menet már gyorsabban haladtunk, de azért vigyázni is kellett ha egészben akartunk lejutni a hegyről. Már pedig ez volt a terv. Viszont a Naszály nem könnyítette meg a dolgunkat; az északi oldalra érve maximális koncentrációra volt szükség, ha nem akartunk rövid úton gyors szintvesztést véghez vinni. Út közben, még felfelé jövet, itt-ott teljesítménytúrákra jellemző szalagokat is láttunk a fákon, és időközben kiderült az is, hogy a Börzsöny kapuja túra pont előző nap haladt át ezen a szakaszon is, így már annyira nem is volt meglepő az ösvény minősége.


       
  
Jelzéskapu a "nyaktörő" szakasz előtt

Szinlő- barlang mellett is elhaladunk


Korlátozott kilátás a veszélyes, csúszós szakaszról

A nyaktörő rész után újra kényelmes, széles út következett, ami rövidesen egyszemélyessé szűkült össze, de itt már biztonsággal lehetett haladni. Ezt bizonyítja, hogy pár futót el is kellett engednünk magunk mellett. Ezen a részen sikerült lencsevégre kapnom egy rovart, amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy nagyon bírja a hideget és hasonlít a szúnyogra. Azóta kiderült, hogy nem csak hasonlít, hanem az is, méghozzá téli szúnyog! A tavasztól őszig minket "boldogító" rokonával szemben ez a fajta nem csíp, sőt kézbe véve akár el is pusztulhat a kézmelegtől. Ezen kívül aránytalanul hosszú lábai azok amik különös ismertető jegyének számítanak.

"Őrültek" :)
Téli szúnyog 1.


Téli szúnyog 2.


Régen jártam erre, de anno mintha rövidebb lett volna a távolság a Naszály csúcsa és a Bik-kút között, de az is lehet, hogy már az első bejárás során is unatkozhattam ezen a részen, ezért elmém jóindulatból törölte is az erre vonatkozó emlékeket :) Végül csak elértünk a kúthoz, ahol klassz pihenőhely került kialakításra. Mi viszont - mivel már csaknem délre járt az idő mentünk is tovább. Hamarosan elértük a kéktúra egyetlen függőhídját, amelyen így félig lefagyott állapotban izgalmasabb volt átkelni; ráadásul itt-ott 1-2 deszka is hiányzik már, ezért fokozottan figyelni kell. Ezután még mindig kanyarogni kellett az erdőben szűk két kilométert mire az időközben a Gyadai tanösvénnyel is fonódó OKT jelzéseken elértük Katalinpuszta Látogatóközpontját. Itt a pecsételést követően bedobtunk némi élelmet is a pocakba, majd mentünk is tovább, hogy még sötétedés előtt, de legalábbis ne koromsötétben érjünk Nógrádba. Ebből kifolyólag ezúttal nem látogattuk meg Rockenbauer Pál kopjafáját sem; én már jártam ott, de páromnak is szeretném megmutatni a helyet, ahol a nagy előd utolsó földi lépéseit tette meg.

Modern Art, készült a bakancsom talpával :)

A behavazott Bik-kútnál

Függő-híd- játszma :)


Szénégető boksa a tanösvényen

Modern Art 2. (nem mi készítettük )

Végre a Látogatóközpontnál.

A folytatásban mindössze talán kétszáz méter megtételét követően következett a szakasz legrosszabban járható része, egy kb. 100 méteres kerékpárút. Ezen szinte szó szerint kettőt előre, egyet hátra módszerrel haladtunk. Hiába volt rövid, emlékét megőrizzük egy darabig az biztos. Miután túl voltunk ezen a túra össztávját tekintve nyúlfarknyi etapon, már Szendehely belterületén haladtunk. A Szabadság utcán, a templomhoz érve kereszteztük a 2. számú főutat, majd előbb balra tértünk a Mező utcára, utána pedig jobbra fordulva, a Szentháromság kápolna felé hagytuk el a települést. Majdnem akadt egy négylábú túratársunk is, de okulva a mások által mesélt hasonló esetekből, mi inkább visszazavartuk "Buksit" Szendehely felé.

Azon a bizonyos "szörnyű szakaszon"

Helyi "mézeskalács házikó" :)

Kisboldogasszony templom a településközpontjában
Malenkij robot emlékmű
A középső út az igazi; Buksi a bal oldali fele ment volna szívesebben

Szentháromság kápolna
Ettől a ponttól még bő 4 km-t kellett megtenni a következő pecsételő pontig. Pár száz méter után egy tarvágás okán létrejött terelésbe botlottunk. A látvány magáért beszélt; és lehet csak én látom bele, de itt sem éreztem azt, hogy a tarvágásnak bármi értelme lett volna. Nekem valahogy mást takar a tudatos erdőgazdálkodás, pont. A letarolt területet a Keskeny-bükki- patakon átkelve, majd fentebb kaptatva hagytuk el. Innen egy hosszabb, csaknem egyenes szakasz következett, amit csak az Aranyos- kút után tört meg egy hosszan ívelt jobb kanyar. További bő kilométernyi egyenes után értünk el az elágazásba, ahol az OKT jobb kanyart véve ismét átkelt a patakon, mi azonban folytattuk egyenest Magyarkút és az Irma- forrás felé, ahol pecsételni kell. Habár egyre fogyott az idő a sötétedésig, úgy éreztük, hogy eddigi erőfeszítéseink okán megérdemlünk némi főtt ételt is, ezért az adminisztrációt követően beültünk egy korhely levesre a Magyarkúti Kisvendéglőbe. 900 jó magyar forintért tekintélyes mennyiséget kaptunk, barátnőmnek nem is sikerült megbirkóznia vele.

Visszatekintés Szendehelyre

"Erdőgazdálkodás"(?)

Csörgedez a víz az Aranyos- kútból.


Irma- forrás

A Kisvendéglő őrcicája :)

Nem esett jól kijönni jóllakottan a melegről, pláne, hogy a patakon való átkelést követően rögtön meredek emelkedésbe kezdett alattunk a túraútvonal, de menni kellett mert a nappali fény fogyóban volt már, Nógrádig pedig még hátra volt bő 8 kilométer.  Kapkodtuk is a lábainkat amennyire csak tudtuk, de a délutánra megolvadt hó hatásaként fentről spontán patakocskák folydogáltak lefelé, így nem volt könnyű dolgunk. Egy kis hullámvasutazás után végül beértünk egy hosszabb egyenesbe, amelynek végén nagyon szép panoráma tárult elénk az egyik legújabb bélyegző helyről, a Lokó- pihenőtől Visegrád és a Duna-kanyar felé. Magát a bélyegzőt meglehetősen kurta, nemzetiszín szalagra fűzték fel; szubjektív véleményem szerint ide is jobb lenne a láncos megoldás.

Az elágazást jelző sokat látott fa Magyarkút felől.
 
Olvadás

Közel a naplemente

Lokó-pihenő

Panoráma 1.

Panoráma 2.
A pihenő pont egy szélcsatorna kellős közepén feküdhet, mert meglehetősen hideg és erős szél fújt közvetlenül a padoknál. Egyébként sem időztünk volna itt sokat, de a hűvös fuvallatok még inkább okot adtak rá, hogy elinduljunk a cél felé. Látván, hogy a Nap bizony már alig van a horizont felett, nagy tempóra kapcsoltunk, itt-ott természetesen csúszkáltunk is, de ép bőrrel megúsztuk a gyors szintvesztést. A vasúthoz érve már tudtuk, hogy a korábbi vonatot nem fogjuk elérni, ezért kicsit vissza is vettünk a rohanásból. Az utolsó egy kilométer már nem esett jól. Fáradtak is voltunk és szinte folyamatosan latyakos, saras ösvényen kellett haladni. Szerencsére a fejlámpákra nem volt szükség, mert a csaknem felhőtlen égen a Hold világított nekünk.


Nógrád előtti mezőn



A Kossuth Lajos utcára érve már fellélegezhettünk, és csak azért iparkodtunk kicsit jobban, hogy mielőbb fedett helyre érjünk. A pecsét már nem a vasúti váróban van - köszönhetően gondolom a rengeteg falra készített lenyomatnak -, hanem az mögött, a kerékpárút melletti információs táblán. A nap utolsó pecsétje már zseblámpa fénynél került be az igazoló füzetbe. Mivel a következő vonat érkeztéig bőven volt időnk, ettünk, ittunk, ruhát cseréltünk és próbáltunk kicsit felmelegedni, bár ez a fűtetlen váróban nem volt könnyű. Jó érzéssel, büszkén utaztunk vissza Dunakeszire, hiszen több mint 30 km-t tettünk meg a nap folyamán, 1075 méter szintkülönbséget leküzdve, amely ilyen körülmények között szép teljesítménynek mondható. Harmadjára jártam Nógrádon, de a várat egyik alkalommal sem sikerült "bevennem", de negyedjére mindenképpen meghódítom az egykor szebb napokat is látott romokat.

Nógrád, vasútállomás

A pecsét új helye