2020. augusztus 23., vasárnap

Kohász 55, éjszakai erőpróba Ózdtól Diósgyőrig

Avagy bő 13 óra, amely alatt átléptem az eddigi határaim


Nem túl rég volt 2020. július 25., amikor Leventével megtettük a Diósgyőri Acélmű - Dédestapolcsány szakaszt és ezzel befejeztük a Kohászok útját. Az élményekben gazdag bejárás idén május 16-án vette kezdetét és magam sem gondoltam volna, hogy végül az kerekedik majd ki a dologból ami, mire elérkezik a teljesítménytúra időpontja. 

Az első szakasz után ütött szöget a gondolat a fejembe, hogy mi lenne, ha az idei, 50 éves évforduló alkalmával kicsit megújítanánk a túramozgalmat. A gondolatnak a facebook csoportban engedtem teret, úgy is mondhatjuk, hogy itt hintettem el a magokat, és azok -egyelőre legalább is úgy tűnik- termékeny talajba hullottak. Persze ahogy az lenni szokott a kezdeti tömeges lelkesedés alábbhagyott, de a "kemény mag" nem adta fel. Sok feladat van ugyan még hátra, de nagy eredménynek tartom, hogy ha az utolsó pillanatra is, de elkészültek az új bélyegzők, így a teljesítménytúrán már azokat használhatták a pontőrök.

És hogy miért írtam ezt le? Egyrészt egyfajta előzményként, másrészt pedig, mert a szervezésben, tervezésben való részvételem okán felmerült, hogy magam is rendezőként veszek majd részt a Kohász kéken. Elég sokat vacilláltam (vagy vacakoltam?) azon, hogy melyik oldalon álljak. Ezen a teljesítménytúrán ugyanis nem lehet évente részt venni. Öt évenként kerül csak megrendezésre, és ez ad neki egyfajta rangot is. Meg kellett győznöm magamat, hogy el képes vagyok a papíron 55, a valóságban azonban 58 km-es táv leküzdésére. Ilyen távnál már számít az is, hogy fejben is rendben legyen az ember. Ráadásul ez 80%-ban egy éjszakai túra, és egyes szakaszok, mint például az átkelések a Csernely-patakon, vagy a vadregényes Csondró-völgy még nappal sem számítanak könnyű terepnek, hát még naplemente után. Végül az indulás mellett döntöttem, és nem bántam meg. 

Mivel az 55-ös távot hivatalosan csak este hatkor rajtoltatták, volt időm leutazni Ózdra tömegközlekedéssel is, bár így azért kevesebbet időm jutott a pihenésre, de ez van, ha nincs autója az embernek. A buszon még sikerült kicsit aludnom, de a hangsúly itt abszolút a mennyiségen és nem a minőségen van. Akármennyire is akartam hinni az időjárás előrejelzésnek - miszerint Ózd környékére csak 22%-os valószínűséggel várható eső-, a Borsodnádasdnál tapasztalt szakadó égi áldás hamar kiábrándított. Ózdra pár perc késéssel értünk be, ekkor épp nem esett. Még otthon kinéztem a buszpályaudvar közelében lévő Kék éttermet, ahol egy magyaros pizzával töltöttem fel az élelmiszer raktáramat mielőtt elindultam volna a rajtba az Ózdi Muzeális Gyűjtemény és Gyártörténeti Parkba.

Negyed hat körül lehetett amikor megérkeztem, de a szervezők természetesen már ott voltak. Készült a gulyás is, amire az itt célba érő 70-es táv és az itt csak áthaladó 130-as táv résztvevői előzetesen "előfizethettek". Végre személyesen is találkoztam Hangonyiné Tóth Grétával, aki mint helyi erő nagyon sokat tett nem csak a teljesítménytúra megrendezéséért, hanem az egész Kohászok útja mozgalom megújulásáért is. A múzeum egyik helyiségében sikerült átöltöznöm és összekészítettem a pakkot, amit Diósgyőrbe küldök, majd a nevezéshez szükséges adminisztráció letudását követően kicsivel a hivatalos rajtidő előtt, 17:45-kor neki is vágtam életem eddigi leghosszabb túrájának.

Az ózdi ellenőrző pont

Indulásra készen


Ekkor még kicsit csöpörgött az eső, és a héten megszokott 30 fok körüli hőmérséklethez képest hűvös, 17-20 fok körülire hűlt le a levegő. Kifejezetten hideg nem volt, viszont a levegő nagyon párássá vált, ami azért némileg rontott a komfort érzeten. Sátára még viszonylag világosban szerettem volna beérni - legalább a falu határáig-, ezért igyekeznem kellett, hogy mielőbb letudjam az addig rám váró bő 12 km-t. A Gyár utca végén lévő hídon való átkelést követően a Csontalma utcához beton lépcsősor és járda visz fel. Maga az utca épp valamiféle munkálatok helyszíne volt, az egyik házból olyan "zene" bömbölt, ami még inkább arra késztetett, hogy gyorsan haladjak itt át. A tulajdonképpen zsákutca végén a jelzés jobbra tér be a sűrűbe. Gyakorlatilag itt el is hagyjuk Ózdot, de később még feltűnik a dombtetőről. Erre a szakaszra nagyon kíváncsi voltam, mert 2020.06.30-án még bőven méteres csalános-akácos-szedres bozóton kellett a s szoros értelmében átverekedni magunkat. Azóta azonban Grétának sikerült elérnie, hogy ezt a részt is kitakarítsák, de erre az eredményre nem számítottam. A korábbi szinte áthatolhatatlan dzsindzsa helyén gyakorlatilag "túra autópálya" vezetett, így kissé fellélegezhettem. Egy-két belógó ág maradt csupán, de ez már semmiség volt a korábbiakhoz képest. Ami viszont maradt bosszantásul, az a sár, de erről természetesen nem tehettek a szervezők. Az eső pont annyira áztatta fel a talaj legfelső rétegét, hogy itt-ott akaratlanul is korcsolyázó mozdulatokra késztetett, de ezúttal legalább a négykézlábra való ereszkedést el tudtam kerülni :) A pont után nem sokkal, ahonnan még utoljára vissza lehet tekinteni Ózdra, beszélgetést hallottam meg a hátam mögül. Pár perccel később a hangok forrásai, az első futók is megjelentek és hagytak le még jócskán a sátai sorompó előtt. Abszolút nem látszott rajtuk, hogy túl vannak hetven kilométeren, csak tudnám, hogy csinálják... Az aszfalt útra, az említett sorompóhoz már kicsivel hét után értem ki. Ez az útszakasz alapvetően este kilencig le lett volna zárva, azonban a délelőtt folyamán történt tragikus kimenetelű baleset miatt a teljes Miskolc Rallyt lefújták, így az útlezárás is idejekorán megszűnt. A Sáta tábláig hátralévő pár kilométer gyorsan ment. Itt elkészítettem a kötelező "Sátán vagyok" szelfit, majd feltöltöttem az ivótasakom az egyik kék kútból, tudván, hogy erre egy ideig nem lesz lehetőségem. A Góóól Pressszóba szinte pontban 8-kor érkeztem. Meglepetésemre nagy tömeg volt, sok autóval, alaposan kihasználták a nyitvatartási időt. A pontőrök nem sokkal azelőtt értek oda, a kinti padoknál, azok végében tudtak csak tanyát verni; szegényeknek még majd egy órán át el kellett viselnie a már kicsit sem szomjas vendégek nem éppen akadémiai szintű eszmefuttatásait..bár, ha jobban belegondolok, nem nagyon futott ott már semmi. :)

A Digitális Erőmű épülete, ahol az egyik ózdi pecsét kerül majd elhelyezésre





A korábban benőtt szakasz szépen ki lett takarítva

Az első futók hamar lehagytak

Csodás panoráma a Bükkre, halványan látszik a kép jobb harmadánál a Bél-kő is
Kötelező "Sátános" kép


A sátai ellenőrző ponton este 8-kor még nagy volt az élet


A pecsételést követően indultam is tovább többekkel együtt, akik időközben szintén odaértek a pontra. Az egyik futóval, Zolival folytattuk és a Salamon utcán végig haladva hagytuk el a települést. A Sáta feletti dombokon már előkerült a fejlámpa is. Két sporttársat kicsivel a jelenleg "üzemen kívül" lévő Halatvén- kút előtt értünk utol. Zoli itt magasabb fokozatra kapcsolt és elhagyott hármunkat. Kezdtünk közeledni ahhoz a túra azon szakaszához, amire nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz sötétben; jelen esetben a kíváncsiság kicsit idézőjelben értendő, vagyis tartottam is ettől a résztől. A völgyben folyó Csernely- patakon való kb. tíz alkalommal való átkelés június utolsó napján, nappal sem volt éppen sétagalopp; az azt megelőző időszakban leesett nagy mennyiségű csapadék igen csak megemelte a vízszintet. Akkor az erdőben talált két méretes fadarab segítségével sikerült viszonylag száraz lábbal megúszni a történetet. Eső most is volt, éppen ezért hoztam magammal ezúttal a túrabotjaimat is. Sajnos végül csak az egyiket tudtam használni, mert a másik megmakacsolta magát és nem lehetett rendesen beállítani a hosszát. A gázlókat végül a két újdonsült túratárssal, Gergővel és Zolival (ő már egy másik) abszolváltuk. Sokat jelentett a  nemrég szerzett helyismeretem, így mindannyian megúsztuk az akaratunkon kívüli fürdést. Upponyba már bőven kilenc óra után értünk, ezért is lepett meg, hogy a BB söröző még nyitva volt. A túratársak ki is használták az alkalmat a frissítésre, én csak a Góóól Presszóban vett kólából ittam pár kortyot.

Egy utolsó kép visszapillantva Sátára

Utolértük Gergőéket


Innentől egészen a mályinkai templomig az OKT-val együtt haladt a jelzés. Mivel végig aszfalton kellett menni jól haladtunk. A Lázbérci- víztározó mellett haladva még kaptunk egy kis esőt, de ez már egyáltalán nem volt jelentős, legfeljebb kellemetlen. Mire a tározó feléhez értünk teljesen kitisztult az ég, előbújtak a csillagok is. Néhány futó itt ért minket utol, de a dédestapolcsányi ellenőrzőpontnál még találkoztunk velük. A Kohászok útja túramozgalomnak egyébként ezen a településen nincs igazoló pontja, ellenben Mályinkán van; ezen a teljesítménytúrán ez most fordítva volt. Magát a pontot mondjuk nem volt könnyű észrevenni a Vas-és Műszaki Iparcikk bolt udvarán...mondjuk ha elolvassuk a leírást az sokat segített volna. Zoli csak annyit mondott, hogy neki már így 50 felett megkezdődött a nagybetűs élet, mert a kis betűket már nem látja rendesen :D Pár perc pihenő, egy szelet csipkebogyó lekváros kenyér és egy két betűs kitérő után folytattuk is utunk Mályinka felé.

A kis ravaszdi békésen szunyókált a Lázbérci-víztározó mellett :)
Munkában a dédestapolcsányi pontőr :)


Mint említettem a szomszéd településen ezúttal nem kellett megállni pecsételés szempontjából, viszont szerettem volna meglátogatni Sanyi kocsmáját és benne a névadót, akivel még július 25-én ismerkedtem össze. Szerencsére jól emlékeztem és szombaton valóban éjfélig tartott a nyitva tartás, bár valószínű ennél is tovább, mert volt még fogyasztó vendég. Majdnem nem mertem mondjuk bemenni, mert ezerrel üvöltött a zenegépből valami, általam csak sakál-metálnak nevezett rockzene, és minimum pogózást vizionáltam odabentre. A számnak akkor csak a refrénjét sikerült megjegyeznem (-érted az ördögöt is seggbe rúgom!"- de azóta kiderült, hogy a Pokolgép zenekar Így szép az élet számáról van szó :) Sanyi minden esetre megismert, de mivel a zene is hangos volt és a többiek kint vártak, csak néhány mondatot váltottunk, vettem egy dobozos kólát a későbbiekre és mentünk is. Itt akartam elhagyni másodjára a túra botom - az első még Upponyban történt-, de szerencsére pár méter után eszembe jutott és visszamentem érte.

Jó volt a hangulat Sanyi kocsmájában :)

Mályinkai harangláb


Mályinkát a buszforduló után nem sokkal hagytuk el, és innen kezdődött a tánc! Vagyis a legnagyobb szintemelkedést kellett leküzdenünk Szentlélekig ami 700 méter felett található. Ez volt a második olyan szakasz amit kicsit tartottam, de utólag elmondhatom, hogy kár volt. Sőt, ezt a szakaszt élveztem a legjobban az összes közül. A Csondró-völgy nappal is elég vadregényes tud lenni a sok kidőlt fával, de éjjel, a párás levegővel együtt olyan volt, mintha egy esőerdőben túráztunk volna. Kicsit küzdelmesebb volt mint bizonyára nappal lett volna, de így is egész jó tempóban haladtunk felfelé. Pár futó itt is megelőzött bennünket, de mi csak saját magunkkal voltunk versenyben, velük semmiképp sem. A mindig működő, hűs vizű Mária-forrásnál már csaknem 700 méteres magasságban jártunk. Itt kihasználtuk a lehetőséget egy kis pihenésre és vízkészleteink feltöltésére. A következő ismertebb pont az útvonalon a Látó-kövek voltak. Itt persze most nem álltunk meg, de ha valaki a túramozgalmat járja be, semmiképp se hagyja ki a páratlan kilátást. A sötét miatt szintén nem látszanak jól azok az összefonódó fák sem, melyek mellett kicsivel az aszfalt úton való átkelés előtt haladunk el, de napvilágnál nagyon hálás fotó témát szolgáltatnak. Innen már tényleg csak pár száz méterre volt a következő ellenőrző pont. Ahogy egyre közeledtünk, egyre hangosabb zene ütötte meg a fülünket. Először a Bikini együttes egyik klasszikusát hallottuk, de aztán más klasszikus is felcsendült. Odaérve Szentlélekre kiderült, hogy a panzió és a pálos kolostor rom közötti területen sátras lagzit tartanak éppen, így a zene forrására is fény derült. A ponton kicsit többet pihentünk az eddig megszokottnál, de az eddigi legnagyobb szintkülönbség leküzdése után ennyit megérdemeltünk. Jól esett a banán is, amiből kettőt is elfogyasztottam. 


Akadály pálya a Csondró-völgyben

Akadt egy potyautas is felfelé menet :)

Frissítünk a Máris-forrásnál


Megérkeztünk a szentléleki panzióhoz


Pontőrség Szentléleken, csendélet :)


Szentlélekről jó sokáig csak lefelé vezet az út. Itt be is hoztuk azt az időt, amit a felfelé kapaszkodással elveszítettünk. Mivel pár éve nem érinti Ómassát a Kohász kék, és az új útvonal a pisztráng tanösvénnyel felé vezet, egy újabb emelkedőt kellett leküzdenünk. A Ferenczi-pihenőnél egy kis fahídon kellett átkelni, aztán meg a lábunk elé figyelni, mert kissé ingoványos volt a következő 10-15 méter. Ezután végre elértük a lillafüredi aszfalt utat, melyen pár kilométert megtéve újabb ellenőrző pont következett nem sokkal a Fazola kohót követően, a kisvasút állomásánál. Itt ismét lehetett volna zsíroskenyerezni, de egyszerűen nem kívánta a szervezetem, a nagyon finom limonádéból viszont két bögrényit is lehúztam izibe. Szívesen maradtam volna ennél a pontnál még egy kicsit, tetszett a tábortüzes hangulat, de a cél még odébb volt, így folytattuk utunk. Az aszfalthoz kiérve vettem észre, hogy a túrabot már megint lemaradt. A többieknek jeleztem, hogy visszamegyek érte, menjenek nyugodtan, majd összefutunk még. A kb. 3 perces nem tervezett ráadást követően viszont hiába kotortam utánuk amennyire futotta az erőmből is negyven km megtétele után, mintha elnyelte volna őket az éjszaka, így egyedül folytattam. 

Hogy a földet bámulók is észrevegyék :)


Zajlott az élet a Fazola Kohónál lévő ellenőrző ponton


Követve a jelzést még a Hámori-tó előtt áttértem annak jobb partján vezető ösvényre és ezen értem el a Palota szállóig. Ennek kertje, melyen áthalad a jelzés, hajnali 4 felé járva egészen szürreális látványt nyújtott. A nappal megszokott tömeg helyett rajtam kívül egy lélek sem járt kint, de ez az egész településre igaz volt. Egy rövid szünetet tartottam még a Kohász Múzeum előtt, mert merülőben volt az órám és meg kellett "etetni". Innen még pár kanyar volt hátra mielőtt megkezdődött az utolsó tánc, az emelkedő a puskaporos tetejére, pontosabban a Hegyes- rétre. Ez ebben a pillanatban legalább annyira hiányzott mint egy bokán rúgás. Küzdöttem mint disznó a jégen. Az emelkedőnek két szakasza van: az első a durvább, majd egy pár kanyarból álló, szintben menő rész után jön a második, ami szintén meredek, de jóval rövidebb. A két szakasz között ittam meg a dobozos kólát, amit még Mályinkán vettem. Mondanom sem kell életet mentett. Ahogy leért a lötty a gyomromba szinte azonnal feldolgozásra is került. Közben kezdett felkelni a Nap is, így az ellenőrző pontra romantikus félhomályban értem oda. Megkérdeztem a pontőrt, hogy jártak-e itt a túratársak és meglepődtem, amikor mondta, hogy igen, kb. tizenkét perce. Ez gyanús volt, de elfogadtam a dolgot. Miután megköszöntem neki, hogy a családjával rendbe tették az ide felvezető szakaszt - korábban erősen be volt nőve-, elköszöntem és elindultam a Diósgyőri vár nyergébe. 

A Palota szálló kertje szürreális látványt nyújtott éjjel 


"Fantom" a Kohász múzeumnál :)

Hajnal a Hegyes-réten


Innen már csak lefelé vitt az út, haladtam is. Nem sokkal a vár nyerge előtt értem utol a "tékozló fiúkat", aztán mivel lendületben voltam el is hagytam őket, mondván a célban majd találkozunk. A Gózon Lajos utca még ebben a korai napszakban is meglehetősen forgalmas volt, de jóval kevésbé mint a legutóbbi alkalommal. A DAM bejáratánál még készítettem egy kvázi célfotót, aztán mentem volna be, de a portán még be kellett diktálnom a rajtszámom, csak azután érhettem be ténylegesen is a célba, ami ezúttal a Factory Aréna épületében volt. A 6:51-es érkezés 13 óra 6 perces teljesítést jelentett, amiről később kiderült, hogy ezen a távon a legjobb idő, így még büszkébb lehettem a sikeres teljesítésre. Ugyan csak egy zuhanyzó volt, de érdemes volt rá várni, mert szinte újjászülettem utána. Evés, ivás, összecsomagolás után végül a 9:29-es Sajó IC-t értem el a Tiszai pályaudvaron. Elmúlt dél mire hazaértem és még legalább egy órát szöszmötöltem mielőtt lefeküdtem volna, ami azt jelenti, hogy több mint 27 órát voltam ébren. Pár napig eltartott mire "helyreállt a rendszer", de már most tudom, hogy a következő Kohász teljesítménytúrán is ott szeretnék lenni. Ez elvileg öt év múlva lesz...de mi van, ha mégsem? :P


Napfelkelte a Vár-nyeregben
Fáradt, de őszinte mosoly :)

A célban








1 megjegyzés:

  1. Szia Ákos,
    Gratulálok a kistestvér sikeres teljesítéséhez és ahhoz is, hogy sikerült eddigi életed leghosszabb teljesítménytúrája!
    Dikran

    VálaszTörlés